Masala, Francesco: Letűnt korok rapszódiája (Rapsodia di antiche età Magyar nyelven)

I. Le maschere nere

La nostra terra è questo disperato mucchio
di monti di basalto e di nuraghi neri,
fioriti come fiori di lava e di tormento.
Nelle tanche di ferula, i cani della morte,
neri come la notte, abbaiano dagli occhi
della luna. Rimbombano i tamburi. Nitriscono
i cavalli selvaggi. Le tombe dei giganti
hanno fame di teschi. Questa è la nostra legge:
quando i figli son grandi, i padri moriranno
con la maschera nera e con l’euforbia in bocca,
il riso rosso, il riso del rosso melagrano.
Giovani insocatores lanciano i loro lacci
ai vecchi mamutones. Dall’altare di pietra
le nostre teste rotolano col riso sulle labbra.

 
II. La schiava bianca

Mamma mia, il moro, mamma mia, il moro!
Il guerriero cornuto sta venendo dal mare,
sta venendo dal mare il moro saraceno,
il demonio affumato sta venendo dal mare
per portare nell'harem bianche agnelle di latte.
Alza la voce, mamma, ai nuraghi del Marghine,
ohi, pastori del Marghine, alti come bandiere,
chi tesserà per voi i pastrani d'orbace,
chi cucirà per voi le camicie di seta,
quando sarò lontana, quando sarò nell'harem?
Quattro mori bendati hanno passato it mare,
quattro mori bendati han picchiato alla porta,
la tarantola nera mi ha morsicato it cuore.
Mamma mia, il moro, mamma mia, il moro!

 
III. Ninna-nanna funebre

E’ caduta la torre! E’ caduta la casa!
Il valente è morto! Il gigante è morto!
Con le mani in croce nella bara d’orbace.

Tu non piangere più, nera madre di lutto,
hai il viso consunto come bianca candela,
i tuoi occhi due fori pieni di luce nera.

E’ caduta la torre! E’ caduta la casa!
Mio rosso melograno, mio melograno rosso,
hanno dato il tuo cuore ai cani dei pastori.

Mamma, lascia piangere la stella della sera,
ho solo freddo e sonno, non ho dolore, mamma,
ricoprimi di terra, cantami la ninna-nanna.

I Fekete álarcosok

Ez a mi hazánk, sánc-házak, bazalthegyek
a fekete nuraghék úgy nyílnak itt,
mint a balsorsra nyitó lávarózsák.
Genyőte-mezők, csaholó kutyák! -
ugat az ég is, ebek a csillagokon.
Dob dübög, vadló nyihog.
S akik elbuktak, a nagyszerű őrzők! -
töppedt sírjuk, mint aszott koponya virít.
Ez a törvényünk: mikor a gyerek éhes,
az apák mennek halálba, fekete álarcban,
szomorú nevetéssel, veres füvet harapva.
Bronz-papok hintenek csillagra szentelt vizet,
fejünk lehull a kőoltárról.
Gurulunk piros virággal fogaink között.

 
II A fehér rabszolganők

Anyám, jaj anyám, a szaracén, a szaracén!
Jön a tengerről a marcona mór,
a fején szarvak, a kén-lábú jön,
a szaracén ördög jön át a tengeren,
hogy fehér ünővel elsiessen.
Szólj anyám, Marghine nuraghéiba, -
kérdezd meg tőlük, ki mossa majd az ingeiket,
a vásznat, a gyolcsot ki szapulja?
Ha elvisznek engem, a csipke-inget ki varrja?
Négy kendős mór jött a tenger felől,
négyen verték, négyen zúzták az ajtót.
A fekete tarantella jaj megcsípett engem.
Hogy bánatom űzze, hét szűz járja most körbe.
Anyám, jaj anyám, a szaracén, a szaracén.

 
III Barbár sirató

A torony ledőlt, a kastély semmivé lett,
az erős vár elesett, meghalt a szépség.
A koporsó fedelén, a halott fejénél kereszt.

Ne sírj, ne sírj te, gyász-anyám,
mint megfogyott gyertya arcod,
fekete fénnyel teli két gyász-kút szemed.

A torony leomlott, a kastély semmivé lett,
habos almafák, gyöngyös gránátalmák! -
szíveteket a kutyáknak adták.

Anyám te ne sírj, hagyd sírni az est
csillagait, te. Aludnék, már semmi se fáj, fázom
takarj be földdel, zokogj siratót fölöttem anyám.