Merini, Alda: Canto alle donne

Io canto le donne prevaricate dai bruti
la loro sana bellezza, la loro “non follia”
il canto di Giulia io canto riversa su un letto
la cantilena dei salmi, delle anime “mangiate”
il canto di Giulia aperto portava anime pesanti
la folgore di un codice umano disapprovato da Dio.

Canto quei pugni orrendi dati sui bianchi cristalli
il livido delle cosce, pugni in età adolescente
la pudicizia del grembo nudato per bramosia,
Canto la stalla ignuda entro cui è nato il “delitto”

la sfera di cristallo per una bocca “magata”.
Canto il seno di Bianca ormai reso vizzo dall’uomo
canto le sue gambe esigue divaricate sul letto
simile ad un corpo d’uomo era il suo corpo salino
ma gravido d’amore come in qualsiasi donna.

Canto Vita Bello che veniva aggredita dai bruti
buttata su un letticciolo, battuta con ferri pesanti
e tempeste d’insulti, io canto la sua non stagione
di donna vissuta all’ombra di questo grande sinistro
la sua patita misura, il caldo del suo grembo schiuso
canto la sua deflorazione su un letto di psichiatra,
canto il giovane imberbe che mi voleva salvare.
Canto i pungoli rostri di quegli spettrali infermieri
dove la mano dell’uomo fatta villosa e canina
sfiorava impunita le gote di delicate fanciulle
e le velate grazie toccate da mani villane.

Canto l’assurda violenza dell’ospedale del mare
dove la psichiatria giaceva in ceppi battuti
di tribunali di sogno, di tribunali sospetti.
Canto il sinistro ordine che ci imbrigliava la lingua
e un faro di marina che non conduceva al porto.
Canto il letto aderente che aveva lenzuola di garza
e il simbolo-dottore perennemente offeso
e il naso camuso e violento degli infermieri bastardi.
Canto la malagrazia del vento traverso una sbarra
canto la mia dimensione di donna strappata al suo unico amore che impazzisce su un letto di verde fogliame di ortiche canto la soluzione del tutto traverso un’unica strada
io canto il miserere di una straziante avventura
dove la mano scudiscio cercava gli inguini dolci.

Io canto l’impudicizia di quegli uomini rotti
alla lussuria del vento che violentava le donne.
Io canto i mille coltelli sul grembo di Vita Bello
calati da oscuri tendoni alla mercé di Caino
e canto il mio dolore d’esser fuggita al dolore
per la menzogna di vita per via della poesia.

Megéneklem a durva emberek által bántalmazott nőket,
azok egészséges szépségét, a „nem őrültségüket”
Giulia dala, egy ágyon hanyatt fekve éneklem
a vontatott zsoltárokat, a „felfalt” lelkek énekét,
Giulia nyílt dala nehéz lelkeket cipelt magán,
Isten által helytelenített emberi kódex villámcsapása.
 
Megéneklem a törékeny kristályokra mért félelmetes
ökölcsapásokat, a combok véraláfutásait, a serdülőkori ütéseket, a mohó vágytól lemeztelenített szemérmességet.
Megéneklem a csupasz istállót melyen belül megesett a „bűn”, a kristálygömböt egy „elbűvölő” szájért.
Megéneklem Bianca emberi kezektől elsorvasztott
mellét, a szétterpesztett vézna lábait az ágyon,
testét, mely egy férfi testhez volt hasonló, sós,
de szerelemtől terhes, mint minden nőé.
 
Megéneklem Vita Bello – t, kire galádak támadtak
letiporván őt egy priccsre, kire súlyos vasakkal    
és sértések viharával támadtak, megéneklem egy nagy,
végzetes homályban élt nő borzalmas évszakát, annak elszenvedett mértékét, széttárt ölének melegét, énekelek
a megbecstelenítésről, mely az osztály egyik ágyán történt,
énekelek az éretlen tacskóról, aki meg akart menteni.
Megéneklem a kísérteties ápolók szúrós ösztökét,
ahol a férfikéz inkább szőrös kutyáéra hasonlított
és büntetlenül érinthette a lányok finom arcát,
durva kezek által érintett fátyolos kegyelmek.
 
Megéneklem a tengerparton fekvő korház értelmetlen kegyetlenségét, ahol a pszichiátria az álombíróságok alárendeltségének volt kitéve, gyanús bíróságoknak.
Megéneklem a baljós rendet, mely meggátolta nyelvünket,
és a kikötői világítótornyot, mely sehova sem vezetett.
Megéneklem a ragacsos, gézlepedővel letakart ágyat,
a testet öltött – orvost, az örökké sértődékenyt,
a rohadék ápolók lapos és erőszakos orrát.
Megéneklem a rácsokon befúvó szelek rosszindulatát,
megéneklem az egyetlen szerelmétől elszakított
nő nagyságát, ki őrjöngve fekszik csalánágyának zöld levelein, megéneklem a megoldást, melyhez egyetlen
lehető út vezet, megéneklem egy szívszaggató kaland nyomorúságát ahol az ostorkéz az édes lágyékokat kereste.
 
Megéneklem a szél kéjvágyától megtört emberek szemérmetlenségét, mely nőket erőszakolt meg,
megéneklem a sötét sátrakból Vita Bello ölébe
leeresztett ezer kést, kitéve őt Káinnak,
és megéneklem a fájdalmamtól való menekülésem
fájdalmát, az élet hazugságait költészetem által.