Metastasio, Pietro: La primavere*

Già riede primavera / col suo fiorito aspetto; / già il grato zeffiretto / scherza fra l'erbe e i fior. / Tornan le frondi agli alberi, / l'erbette al prato tornano; / sol non ritorna a me / la pace del mio cor. / Febo col puro raggio / sui monti il gel discioglie, / e queile verdi spoglie / veggonsi rivestir./ E il fiumicel, che placido / fra le sue sponde mormora, / fa col disciolto umor / il margine fiorir. / L'orride querce annose / su le pendici alpine / già dalramoso crine / scuotono il tardo gel. / A gara i campi adornano / mille fioretti tremuli, / non violati ancor / da vomere crudel. / Al caro antico nido / fin dall'egizie arene/ la rondinella viene, / che ha valicato il mar; / che, mentre il volo accelera, / non vede il laccio pendere, / e va del cacciator / l'insidie ad incontrar. / L'amante pastorella / già più serena in fronte / corre all'usata fonte / a ricomporsi il crin. / Escon le greggie ai pascoli; / d'abbandonar s'affrettano, / le arene il pescator, / l'albergo il pellegrin. / Fin quel nocchier dolente, /che sul paterno lido,/scherno del flutto infido, / naufrago ritornò; / nel rivederlo placido /lieto discioglie l'ancore; / e rammentar non sa / 'orror che in lui trovò. / E tu non curi intanto, / Fille, di darmi aìta; / come la mia ferita /colpa non sia di te. / Ma, se ritorno libero/ gli antichi lacci a sciogliere, / no che non stringerò / più fra catene il piè. / Del tuo bel nome amato, / cinto del verde alloro, / spesso le corde d'oro /ho fatto risonar. / Or, se mi sei più rigida, / vuo' che i miei sdegni apprendano / del fido mio servir / gli oltraggi a vendicar. /Ah no; ben mio, perdona / questi sdegnosi accenti; / che sono i miei lamenti / segni d'un vero amor. / S'è tuo piacer, gradiscimi; / se così vuoi, disprezzami; / o pietosa, o crudel, /sei l'alma del mio cor.

1719

* Dalle «Canzonette»

NOTA: Copiosa è la produzione di arie del Metastasio, che ne scrisse in numero superiore a milleduecento: il genere melodrammatico esigeva, infatti, che ogni scena fosse conclusa da un'aria, facente seguito al recitativo.

Már mosolyog a tavasz az ő virággal rakott ábrázatjával: már a kedves zeffirecske játszik a fűvek és a virágok között. - Megjőnek a fákra a zőld ágak, a füvek a mezőre visszajőnek: egyedül énhozzám nem tér meg az én szívemnek békéje. Fébus az ő tiszta súgárival a hegyeken a fagyot eloszlatta: és azok az ő zöldellő ruházatjokat vissza láttatnak öltözni. - És a patakocska, melly az ő partjai közt lassú zúgással mormol, az ő eloszlatott nedvességével virágoztatja a szélét. Az iszonyú vén cserfák az álpesi kőszirteken már az ő bogos gallyaikról lerázták a tunya zúzmarázt. - A mezők seregenkint piperéznek ezer rezgő virágocskát, mellyeket még nem sértett meg a kegyetlen szántóvas. Az ő kedves régi fészkéből egész az égyiptomi fövényektől fogva a kis fecske jön, általjövén a tengeren. - Amelly míg repűlését sietteti, nem látja afüggő tőröket, és siet a vadász leseibe botlani. A szerelmes pásztorleány már kinyíltabb ábrázattal fut a szokott forrásra, hogy hajait rendbe szedje. - Kijőnek a nyájak a legelőkre: siet a halász a partot, az útazó az árnyékot elhagyni. Az a bús hajós, ki a szülötte partokra a hitetlen hab csúfjátéki közül hajótörve jött vissza, látván, hogy a' már csendes, vígan oldja fel a vasmacskákat, és emlékezni nem tud azon irtózásra, melly őbenne vólt. És neked, Filli, azonba eszedbe sem jut, hogy segíts engemet: mintha az én vadságom nem a te hibád vólna. - De ha szabadon visszatérek az én régi békóimat elóldozni, sohasem fogom többé megszorongatni nyűgökkel lábomat. A te szerelmes szép neveddel, zőld babérral koszorúzva, arany húrjaimat gyakran hangoztattam. Most ha keményebb léssz hozzám, az én haragom kikél hűséges szolgálatomért bosszút állani. Ah, nem: én kincsem, engedd meg e bosszússzókat; mert az én siralmim egy igaz szerelemnek jelei. Ha kedved tartja, szeress engemet; ha úgy tetszik, vess meg engemet; akár kegyes, akár kegyetlen, légy az én szívemnek lelke. -

*Forrás: Csokonai Vitéz Mihály minden munkája. Műfordítások, Szépirodalmi kiadó, Budapest 1981., p.15-16