Michelangelo, Buonarroti: Rime 104. (Colui che fece, e non di cosa alcuna)

  Colui che fece, e non di cosa alcuna,

il tempo, che non era anzi a nessuno,

ne fe’ d’un due e diè ’l sol alto all’uno,

all’altro assai più presso diè la luna.

  Onde ’l caso, la sorte e la fortuna

in un momento nacquer di ciascuno;

e a me consegnaro il tempo bruno,

come a simil nel parto e nella cuna.

  E come quel che contrafà se stesso,

quando è ben notte, più buio esser suole,

ond’io di far ben mal m’affliggo e lagno.

  Pur mi consola assai l’esser concesso

far giorno chiar mia oscura notte al sole

che a voi fu dato al nascer per compagno.

Aki egykor semmiből hozta létre

az időt, mit a lét addig nem érzett,

két félre szelte: a nap egyiké lett,

s a hold jutott rokonunkra, az éjre.

Tőlük függ percről percre, ami része

lesz az embernek, jószerencse, végzet.

Rám, lényemhez illően, a sötét lett

születésemtől s bölcsőmtől kimérve.

Mint ki magát utánozza, ahogy

az éjnek, ha mélyül, csak nő homálya:

tetézem bűnöm, s ezt panaszlom, ez fáj.

De vígaszom is van: megadatott,

hogy fényt derítsen sűrű éjszakámra

a nap, mely kezdettől fogva veled jár.