Michelangelo, Buonarroti: Rímek 92. (Bár az idő óránkint ostromolva) (Rime 92. (Quantunche 'l tempo ne costringa) Magyar nyelven)

Quantunche ’l tempo ne costringa e sproni

ognor con maggior guerra

a rendere alla terra

le membra afflitte, stanche e pellegrine,

non ha per ’ncor fine

chi l’alma attrista e me fa così lieto.

Né par che men perdoni

a chi ’l cor m’apre e serra,

nell’ore più vicine

e più dubiose d’altro viver quieto;

ché l’error consueto,

com più m’attempo, ognor più si fa forte.

O dura mia più c’altra crudel sorte!

tardi orama’ puo’ tormi tanti affanni;

c’un cor che arde e arso è già molt’anni

torna, se ben l’ammorza la ragione,

non più già cor, ma cenere e carbone.

Bár az idő óránkint ostromolva

sarkantyúz egyre már, hogy

eltörődött zarándok

testem visszaadjam a föld ölének,

még él, ami e lélek

gyásza s egyben vidámító világa;

nem hajlik irgalomra,

s bár már nem messze járok,

félve, az égi élet

honától, szívem egyre nyitja-zárja.

S én, mind vénebbre válva,

mind makacsabbul botlom-vétkezem.

Ó minden másnál zordabb végzetem!

Kínomtól már hiába menekülnék:

egy kiégett szív, mely újra hevül még,

bár tüzét az ész váltig oltaná,

nem is szív már – szénné lesz s hamuvá.