Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Montale, Eugenio: Lejtő (Clivo Magyar nyelven)

Montale, Eugenio portréja

Clivo (Olasz)

Viene un suono di buccine    

dal greppo che scoscende,

discende verso il mare

che tremola e si fende per accoglierlo.

Cala nella ventosa gola

con l'ombre la parola

che la terra dissolve sui frangenti;

si dismemora il mondo e può rinascere.

Con le barche dell'alba

spiega la luce le sue grandi vele

e trova stanza in cuore la speranza.

Ma ora lungi è il mattino,

sfugge il chiarore e s'aduna

sovra eminenze e frondi,

e tutto è più raccolto e più vicino

come visto a traverso di una cruna;

ora è certa la fine,

e s'anche il vento tace

senti la lima che sega

assidua la catena che ci lega.

 

Come una musicale frana

divalla il suono, s'allontana.

Con questo si disperdono le accolte

voci dalle volute

aride dei crepacci;

il gemito delle pendìe,

là tra le viti che i lacci

delle radici stringono.

Il clivo non ha più vie,

le mani s'afferrano ai rami

dei pini nani; poi trema

e scema il bagliore del giorno;

e un ordine discende che districa

dai confini

le cose che non chiedono

ormai che di durare, di persistere

contente dell'infinita fatica;

un crollo di pietrame che dal cielo

s'inabissa alle prode...

 

Nella sera distesa appena, s'ode

un ululo di corni, uno sfacelo.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.librexmontale.com

Lejtő (Magyar)

Tülkök búgása hallik

a sziklás meredekről,

a tengerre alászáll,

mely reszket, meghasad, hogy befogadja.

A szó szeles torokba

hull árnyak közt forogva,

és szétporlik a föld zátonyain;

emléktelen a világ: megszülethet.

A virradat hajóin

a fény nagy vitorlái kibomolnak,

s megleli fészkét szívben a reménység.

De messze még a reggel,

szétfutnak, sűrűdnek a fények,

lombok, ormok derengenek fel,

s mint tű fokán át nézve, minden

közelibb most, megfoghatóbb, keményebb:

bizonyos most a vég,

s ha elhallgat a szél is,

hallod, konokul jár a ráspoly

a bilincsen, mely minket összeláncol.

 

Mint egy zengő hegyomlás,

zúdul a hang le, egyre messzebb

verődik. Szétszóródnak-széledeznek

a szakadék kiszáradt

járataiból is a hangok

apadozó nyögéssel

ott, ahol gyökerek gúzsában állnak

a szőlőtőkék sorai.

Az ösvény sűrűbe vész el,

vigyázva már borókaágba

markol a kéz; megremeg és

fogyatkozik a hajnal ragyogása;

a rend leszáll s a dolgokat kibontja

határaikból,

s ők már csak arra vágynak,

hogy legyenek, hogy megmaradjanak,

s készek az örökös fáradalomra...

Az egekből kőgörgelék, hegyomlás

zuhog a partra döngve...

 

Az estében, mely éppen most köszönt be,

kürt huhogása hallik újra, romlás.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap