Montale, Eugenio: Corrispondenze

Or che in fondo un miraggio

di vapori vacilla e si disperde,

altro annunzia, tra gli alberi, la squilla

del picchio verde.

La mano che raggiunge il sottobosco

e trapunge la trama

del cuore con le punte dello strame,

è quella che matura incubi d’oro

a specchio delle gore

quando il carro sonoro

di Bassareo riporta folli mùgoli

di arieti sulle toppe arse dei colli.

Torni anche tu, pastora senza greggi,

e siedi sul mio sasso?

Ti riconosco; ma non so che leggi

oltre i voli che svariano sul passo.

Lo chiedo invano al piano dove una bruma

èsita tra baleni e spari su sparsi tetti,

alla febbre nascosta dei diretti

nella costa che fuma.

Most, hogy ott túl a délibáb csodája

épp elenyészik imbolyogva,

a fák közt másik, új csodát

jelez a zöldharkály kolompja.

A kéz, mely eléri a cserjét,

s a szív szövevényét

átszúrja fű hegyével,

ugyanez, mely arany lidérceket érlel

a tócsák tükörében,

midőn Bassareo csengős szekere hozza

kosok bolond nyögéseit a távol

kiégett foltú dombok oldalából.

Te is megjössz, nyája-nincs pásztorlányka,

s leülsz az én kövemre?

A tarka röppenéseken kívüle tájban,

megmondanád, mit olvasol merengve?

Kérdem a síktól is, hol az idő még

villámok s dörgések közt tétovázik,

s a gyorsvonattól titkos láz cikázik

a parton, hol füst jelzi jöttét.