Montale, Eugenio: Eastbourne

«Dio salvi il Re» intonano le trombe
da un padiglione erto su palafitte
che aprono il varco al mare quando sale
a distruggere peste
umide di cavalli nella sabbia
del litorale.
 
Freddo un vento m’investe
ma un guizzo accende i vetri
e il candore di mica delle rupi
ne risplende.
 
Bank Holiday... Riporta l’onda lunga
della mia vita
a striscio, troppo dolce sulla china.
Si fa tardi. I fragori si distendono,
si chiudono in sordina.
 
Vanno su sedie a ruote i mutilati,
li accompagnano cani dagli orecchi
lunghi, bimbi in silenzio o vecchi. (Forse
domani tutto parrà un sogno.)
E vieni
tu pure voce prigioniera, sciolta
anima ch’è smarrita,
voce di sangue, persa e restituita
alla mia sera.
 
Come lucente muove sui suoi spicchi
la porta di un albergo
- risponde un’altra e le rivolge un raggio -
m’agita un carosello che travolge
tutto dentro il suo giro; ed io in ascolto
(«mia patria!») riconosco il tuo respiro,
anch’io mi levo e il giorno è troppo folto.
 
Tutto apparirà vano: anche la forza
che nella sua tenace ganga aggrega
i vivi e i morti, gli alberi e gli scogli
e si svolge da te, per te. La festa
non ha pietà. Rimanda
il suo scroscio la banda, si dispiega
nel primo buio una bontà senz’armi.
 
Vince il male... La ruota non s’arresta.
Anche tu lo sapevi, luce-in-tenebra.
Nella plaga che brucia, dove sei
scomparsa al primo tocco delle campane, solo
rimane l’acre tizzo che già fu
Bank Holiday.

„Óvd, Isten, a királyt”, zengik a kürtök
egy cölöpökön nyugvó pavilonban,
mely alatt a tenger szabadon árad,
hogy eltörölje halvány
lábnyomát a lovaknak, fövenyében
a parti tájnak.
 
Jéghideg szél rohan rám,
de lángol minden ablak
egy villanástól, s csillámló fehér fényt
szórnak a szirtek.
 
Bank Holiday... A lejtőn életemnek
lassú hullámverése
túl édesen, simulón visszahozza.
Későre jár. Mintha halkabbra válna
a csinnadratta lopva.
 
Kerekes széken rokkantak görögnek,
kiket hosszúfülű kutyák kísérnek,
csöndes kisfiúk, vézna vének. (Ez mind
álomnak tetszik nemsokára.)
És jössz
te is, fogoly hang, láncáról eloldott
lélekként támolyogva,
vér elveszett szava, mely visszaadatott ma
alkonyatomnak.
 
Sarokvasain mily ragyogva fordul
ajtaja ott egy szállodának
- válaszul egy másik is sugarat szór -,
körhinta hány-vet, mindent elsodorva
forgás közben; s mint aki hangokat vár,
(„hazám!”) ráismerek lélegzetedre,
s én is felállok, túlzsúfolt a nap már.
 
Hiúnak látszik minden: az erő is,
mely anyakőzetébe zár szilárdan
fákat s sziklákat, élőt és halottat,
s kitárul általad s érted. Kegyetlen
az ünnep. Mennydörögve
szól a katonabanda, a homályban
fegyvertelen jóság tárulkozik ki.
 
Győz a rossz... A kerék forog szünetlen.
Te is tudtad ezt, fény a vaksötétben.
Az égő vidéken, hol semmivé
foszoltál a legelső harangkongásra, már csak
parázsként füstölög, mit így neveztek:
Bank Holiday.