Onofri, Arturo: Marzo

Marzo, fanciullo dal lungo sbadiglio,

i tuoi capricci incantevoli

come risa dopo le lacrime

sono trastulli di nuvole e sole.

Col tuo fresco fiato che sa di viole

appanni il verde novizio dei colli,

e l'impiuma leggero degli alberi,

per poi rischiararlo improvvisi.

E il gioco delle tue dita

dipana il groviglio del cielo

fra nero e sereno,

come in noi rifluisce e s'arresta la vita

divagando sospesa al tuo riso.

Scherzi col nostro cuore,

fanciullo dal lungo sbadiglio,

come fai sulla proda dei campi

con le piccole stille

che le accendi in minuscoli lampi

per oscurarle di nuvole. 

Március, hosszan ásító tündérgyermek,

varázslatos szeszélyeid

mint könnyek után a nevetés

játék nappal és fellegekkel.

Ibolyaillatú leheleteddel

megpárásítod a dombok zsenge zöldjét

és a fák könnyűtollú alapozóját

hogy aztán hirtelen felderítsd őket.

És ujjaid játéka

kioldja az ég

sötét-derűs csomóját,

ahogy visszaözönlik belénk, majd megtorpan az élet

nevetésedtől megtántorodva.

Tréfálsz a szívünkkel,

hosszan ásító tündérgyermek,

ahogy a mezők határában

a kis cseppekkel teszel

melyeket villámszikrákká gyújtasz

hogy felhőkkel homályosítsd el őket. 

     MA