Onofri, Arturo: Virrasztás (Veglia Magyar nyelven)

Mi parvero nere nuvole (rare nel cielo stellato

basse sui monti oscuri) ale distese, enormi,

di vaghi mostri alati; tanti ch'io ebbi paura,

e subito brividendo, chiusi le imposte.

"Dormi, anima, e sogna il sole, sogna la gioia!" io dissi.

Ma mi sembrò sull'orlo di inevitabili abissi

sospendersi la vita a un filo di silenzio.

O sognante natura, da cui non mi differenzio,

quale concerto immane io nella notte intesi,

desto fino all'aurora, salire a me dai boschi,

dall'umide campagne, dall'acque, dai paesi!

Úgy láttam, a fekete felhők (ritkásan a csillagos égen,

s a tompa hegyekre alélva) tárt szárnyait furcsa, hatalmas

szárnyas szörnyetegeknek; megrémített ez a látvány,

s talpig borzongva siettem becsukni az ablakot. „Alhass,

lelkem," – mondtam – „s az örömről álmodj, lelkem, meg a Napról!"

De a csönd fonalán éreztem függeni életem akkor,

és mély szakadékok alatta, melyeket kikerülni erőtlen.

Ó szendergő természet, kivel én úgy egybekötődtem,

mily szédítő hangverseny szólt éjszaka ott a fülembe,

végig, hajnalhasadásig az erdők rengetegéből,

a nedves rétek, a falvak tájékairól odalengve!