Pagliarani, Elio: Canto d’amore

Avevi gambe da cavalla pregna

e capelli di stoppa, le tue forme

fatte da un falegname ho combattuto

sicuro di rifare, immaginando

se tiravo coi denti i tuoi capezzoli

una turgida ricchezza. Stavi bene

vestita da marinaio, bianco e blu.

Sulla sabbia ho lottato per aprirti

e scioglierti d’un dubbio, sottoveste

da treni popolari.

                                    Sa Dio cosa

credevo di vedere, nei suoi mobili

occhi.

           Se questa fosse colpa!, andiamo,

illusione d’età, che lascia il segno

è la menzogna: dichiarata grande

la vita, eccomi a torcere la schiena

a dire: è strano è strano, come un’oca.

Riconosco che invece d’affogare

ti ho adoperata come un salvagente.

Qui, dove il mare ha rotto, non rimane

memoria, e se mi coglie tradimento

dal profondo, è la notte chiarezza

connubio mare luna in queste terre

basse, è Villa Serena così spoglia,

silenzio, smarrimento alle minacce

dell’alba.

Combod mint terhes kancáé olyan volt

hajad kóc minden idomod mintha

asztalos faragta volna harcoltam ellenük

hittem újraformálom őket ha fogam közé

kapom mellbimbód duzzadó kincset

szívni belőle. Jól állt neked a

sötétkék és fehér matrózruha.

Harcoltam a fövenyen hogy megnyissalak

leoldjam rólad a kételyt akár

meleg mellényt munkásvonaton.

                                    Tudja

Isten mit véltem látni nyugtalan

szemében.

         Hogyha bűn volt az se baj

fiatal ábránd ám nyomot csupán

a hazugság hagy: állítólag nagy dolog

az élet most nyakam csavargatom

furcsa furcsa ismétlem mint liba.

Bevallom nem akartam vízbe fúlni

inkább mentőövnek használtalak.

Itt hol megtört a tenger nem marad

emléke és ha árulás ér engem

a mélyből csak az éj lesz és a fény

tenger hold násza e lapályos

parton az elhasznált Derűs Város

csönd rémület mert jön fenyegetőn

a hajnal.