Pascoli, Giovanni: Ultimo sogno

Da un immoto fragor di carrïaggi

ferrei, moventi verso l'infinito

tra schiocchi acuti e fremiti selvaggi...

un silenzio improvviso. Ero guarito.

Era spirato il nembo del mio male

in un alito. Un muovere di ciglia;

e vidi la mia madre al capezzale:

io la guardava senza meraviglia.

Libero!... inerte sì, forse, quand'io

le mani al petto sciogliere volessi:

ma non volevo. Udivasi un fruscio

sottile, assiduo, quasi di cipressi;

quasi d'un fiume che cercasse il mare

inesistente, in un immenso piano:

io ne seguiva il vano sussurrare,

sempre lo stesso, sempre più lontano.

Vas társzekerek szörnyű, szakadatlan

zörgése a végtelen peremén,

veszett menet, mely nyög, s bömbölve csattan...

Majd hirtelen csend. S meggyógyultam én.

Egy pillantás alatt akár a felleg,

szétszállt bajom. S aztán kinyílt szemem:

anyámat láttam ott a párna mellett,

de nem csodálkoztam többé ezen.

Szabad voltam!... Még ernyedt s kába, persze,

hogy mellemről lefejtsem a kezem:

de nem kívántam. S úgy tűnt, mintha messze

halk ciprusok zsongnának szüntelen;

minthogyha egy folyó tág rétre törve

nem létező tengert keresne csak:

s én hallanám, hogy zúg meddőn, örökre,

egyformán mindig s egyre távolabb.