Pavese, Cesare: Estate

C'è un giardino chiaro, fra mura basse,

di erba secca e di luce, che cuoce adagio

la sua terra. È una luce che sa di mare.

Tu respiri quell'erba. Tocchi i capelli

e ne scuoti il ricordo.

Ho veduto cadere

molti frutti, dolci, su un'erba che so,

con un tonfo. Così trasalisci tu pure

al sussulto del sangue. Tu muovi il capo

come intorno accadesse un prodigio d'aria

e il prodigio sei tu. C'è un sapore uguale

nei tuoi occhi e nel caldo ricordo.

Ascolti.

La parole che ascolti ti toccano appena.

Hai nel viso calmo un pensiero chiaro

che ti finge alle spalle la luce del mare.

Hai nel viso un silenzio che preme il cuore

con un tonfo, e ne stilla una pena antica

come il succo dei frutti caduti allora.

Tündöklő, tiszta kert törpe falak közt,

száraz a fű, napfény süti a földet.

Oly illatos a fény, akár a tenger.

A fű szagát beszívod, majd hajadba

túrsz, és emlékezel.

Láttam a sok-sok

édes gyümölcs amint a fűre hullott,

és szinte roppant. Te is így remegsz meg,

ha szíved összerezzen. Fölszeged rá

a fejedet, talán csodára gondolsz,

de te magad vagy a csoda. Szemednek,

s emlékeidnek egy lángja.

Fülelsz.

A szót ugyan aligha érted.

Szép, tiszta gondolat ragyog szemedben,

mintha reád vetné fényét a tenger.

Szemedben csönd ül, s úgy szorítja szíved,

hogy szinte roppan, s kín csordul belőle,

akár a nedv a lehullott gyümölcsből.