Penna, Sandro: Era l’alba sui colli

Era l’alba sui colli, e gli animali

ridavano alla terra i calmi occhi.

Io tornavo alla casa di mia madre.

Il treno dondolava i miei sbadigli acerbi.

E il primo vento era su l’erbe.

Altissimo e confuso, il paradiso

della mia vita non aveva ancora

volto.

Ma l’ospite alla terra, nuovo,

già chiedeva l’amore , inginocchiato.

Cadeva la preghiera nella chiusa casa

entro odore di libri di scuola.

Navigavano al vespero felici

gridi di uccelli nel mio cielo d’ansia.

Pirkadt a dombokon, és visszaadták

a barmok szemük melegét a földnek.

Hazatérőben voltam épp anyámhoz.

Hintáztatta keserves ásításom

a vonat. S az első szél fújt a fűre.

Életem édene a messzi-messzi

homályban még nem öltötte magára

arcát.

De mint új vendége a földnek,

a szerelmet már térden állva hívta.

Iskolakönyvek szagában lecsuklott

bereteszelt házunkban az imádság.

Sóvárgásom égboltján alkonyatkor

boldog madárrikkantások hajóztak.