Petrarca, Francesco: Canzoniere - CCLXXII (La vita fugge…)

La vita fugge, et non s'arresta una hora,

et la morte vien dietro a gran giornate,

et le cose presenti et le passate

mi dànno guerra, et le future anchora;

e 'l rimembrare et l'aspettar m'accora,

or quinci or quindi, sí che 'n veritate,

se non ch'i' ò di me stesso pietate,

i' sarei già di questi penser' fòra.

Tornami avanti, s'alcun dolce mai

ebbe 'l cor tristo; et poi da l'altra parte

veggio al mio navigar turbati i vènti;

veggio fortuna in porto, et stanco omai

il mio nocchier, et rotte arbore et sarte,

e i lumi bei che mirar soglio, spenti.

Az élet elfut, vissza sohse fordul,

s nagy léptekkel jön a halál mögötte,

s minden, mi van, mi volt, s mit sűrű ködbe

rejt a jövő, lelkemben búra torzul.

Fáj emlékezni és fáj várni zordul,

így is, úgy is rossz: ó, ha nem gyötörne

üdvösségemnek gondja, összetörve

megfutnék onnan, hol fogam csikordul.

Múltjában semmi jó, de mennyi bánat

érte e bús szivet: előre nézek:

hajóm szelek hánytorgatják az árban,

a kikötőben balsors várja, fáradt

kormányosa, ledőlt árboc, kötélzet

s a drága fény kihúnyt, mit úgy csodáltam.