Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Pozzani, Claudio: Nem tudom, hogy a tenger (Non so se il mare Magyar nyelven)

Pozzani, Claudio portréja

Non so se il mare (Olasz)

Non so se il mare
fabbrichi le onde
oppure le subisca
Non so se
io sia
il pensatore
o un pensiero a caso
E in questi gironi
d’abbagliante noia estiva
c’è sempre un grido lontano
che rimbalza
di scoglio in scoglio
morendo accanto a un granchio
e le mie ventose dorsali
si staccano sempre più raramente
e lentamente
dal mio asciugamano salato.
Da questa prospettiva
ombrelloni e persone
sono lance conficcate
nelle pareti sassose intorno a me
Hanno le punte avvelenate
nei piedi
e non so ancora
chi me li abbia scagliati addosso
e perché abbia sbagliato bersaglio.
Non so se il mare
fabbrichi le onde
oppure le subisca
se sentire abbia un senso
e se cinque sensi facciano un sentimento.
Quante volte
mi hai fatto rientrare deluso
dentro il mio corpo
Rientravo pesante e goffo
come un camion con le ruote forate
e non sentivo neanche
la porta dei miei occhi
chiudersi dentro di me.
Quante volte per te
avrei danzato di gioia
insieme alle mosche
sotto il lampadario
come nelle mattine
in cui non andavo a scuola
per l’influenza…
Adesso quella danza
mi è rimasta dentro
e fa tremare tutto:
la penna, il pentolino del latte
i libri che leggevo
i libri che scrivo
A cosa vuoi che stia pensando
se non a tutte le notti
che ho perso di giorno
e a questo sole
che non sa neppure cosa sia una notte
tantomeno una di quelle
veramente buie
passate in un albergo
perso fra nebbia e neve
cercando di abituare gli occhi
a scorgere il tuo profilo
senza l’aiuto del tuo respiro
del tuo profilo
o del ticchettio del tuo orologio.
Non so se il mare
fabbrichi le onde
o le subisca
e sotto il sole
con gli occhi chiusi
penso al buio.
Come puoi pretendere allora
che io non ti pensi
quando sono solo in casa
e mi svito la testa
per sostituire la lampadina dell'abat-jour
e mi stacco le braccia
per appenderci il cappotto
e mi metto i piedi
al posto delle orecchie
per divertire il gatto?
Mi piacerebbe tanto
sentirti miagolare
guardandomi affamata
e che per questo bastasse aprire
la porta del mio vecchio frigo
o quella dcl tuo ventre.
I granchi sono stanchi ormai
dei cadaveri di grida lontane
ammassati davanti alle loro tane in discesa.
Le trascinano via sfidando
i bambini armati di fil di ferro e retino
capaci di resistere ore al sole
e di rifiutare merendine e angurie
solo per stanare un granchio peloso
rincorrerlo
infilzarlo
vederlo morire
mentre un altro grido lontano
eco di pallonate e risate
non troverà più nessuno
a trasportare il suo cadavere
verso il Cimitero dei Suoni Estivi.
Gli ombrelloni si chiudono
come meduse
mentre mi metto seduto
per far conversare la mia schiena
con l'orizzonte
La sento sempre parlare
ma non la vedo mai
come te
e se non ci fossero specchi
non saprei nemmeno
quanto tu e la mia schiena
vi assomigliate:
stesse espressioni,
stessa voglia di starmi vicino ma a modo vostro
Sugli scogli le persone
hanno lasciato la loro parte migliore
bucce d'anguria
cartacce
mozziconi.
Non so se il mare
fabbrichi le onde
oppure le subisca:
anche oggi io
non sono riuscito
né a contarle
né a fermarle.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.fucinemute.it

Nem tudom, hogy a tenger (Magyar)

Nem tudom, hogy a tenger
a hullámokat gyártja-e
vagy elszenvedi.
Nem tudom,
ki vagyok,
a gondolkodó-e
vagy egy véletlen gondolat.
S ezeken a vakítóan
unalmas nyári napokon
mindig akad egy távoli kiáltás,
mely szirtről szirtre
visszaverődve
egy-egy rák mellett hal el,
és hátsó tapadókorongjaim
egyre ritkábban és lassabban
szakadnak el
sós törülközőmtől.
Ebből a távlatból szemlélve
a napernyők és emberek
mind a körülöttem lévő,
kövecses falakba szúrt lándzsák,
lábuk hegye méregbe áztatva,
és még nem tudom,
ki hajigálta őket rám,
és miért tévesztett céltáblát.
Nem tudom, hogy a tenger
a hullámokat gyártja-e
vagy elszenvedi,
hogy értelmes-e érezni,
és hogy öt érzék kiad-e egy érzelmet.
Hányszor is
tértem vissza tőled csalódottan
testem belsejébe.
Nehézkesen és darabosan jártam vissza,
mint egy kilyukasztott kerekű kamion,
s még csak szemeim
kapuját sem hallottam meg
becsukódni mögöttem.
Hányszor lejtettem volna
Örömtáncot érted,
együtt a legyekkel
a csillár alatt,
mint reggelente régen,
ha nem mentem iskolába
betegség miatt.
Az az örömtánc most
a bensőmben rekedt,
és megremegtet mindent,
a tollat, a tejeslábost,
az olvasmányaimat,
az irományaimat.
Mire akarod, hogy gondoljak épp,
ha nem az összes éjszakára,
melyeket nappal elvesztegettem,
és a tűző napra,
amely azt sem tudja, mi az az éjszaka,
főleg nem egy olyan
istenigazából sötét,
egy ködbe-hóba veszett
szállóban
próbálván hozzászoktatni a szemet,
hogy észrevegye alakod,
anélkül, hogy lélegzeted,
az illatod
vagy karórád ketyegése segítené.
Nem tudom, hogy a tenger
a hullámokat gyártja-e
vagy elszenvedi,
és a nap alatt
behunyt szemmel
a sötétségre gondolok.
Hogy állíthatsz hát olyat,
hogy én ne gondolnék rád,
mikor magam vagyok a házban,
s lecsavarozom a fejem,
kicserélni rá az izzót az olvasólámpában,
s lecsatolom a karjaim,
kabátfogast csinálni belőlük,
lábamat meg a fülem
helyére teszem
a macska mulattatására.
Annyira szeretném
hallani, ahogy miákolsz,
miközben éhesen bámulsz rám,
s hogy ehhez elég legyen kitárnom
az ósdi hűtőm ajtaját,
vagy a te gyomrodét.
A rákok mostanra belefáradtak
a távolba kiáltó holttestek
lejtmenetben összegyűlt
kupacába vermeik előtt.
Elvonszolják őket,
dacolva a kölykökkel, kik acélhuzallal s hálóval
órákig is kibírják a napon,
fittyet hányva uzsonnára és dinnyére,
csak hogy előcsaljanak egy szőrös rákot,
megkergessék,
felnyársalják,
láthassák meghalni,
míg a következő távoli kiáltás –
visszhangja labdapuffanásnak és kacajnak –
nem talál többé már senkit,
aki holttetemét elvontatná
a Nyári Hangok Temetője felé.
A napernyők összecsukódnak,
mint a medúzák,
miközben helyet foglalok,
hadd kezdjen társalogni a hátam
a láthatárral.
Mindig hallom őt beszélni,
de sohasem látom,
épp mint téged,
és ha nem léteznének tükrök,
még csak azt sem tudnám,
mennyire hasonlítotok,
te és a hátam.
Azonos kifejezések,
ugyanaz a ragaszkodás hozzám, de a magatok módján.
A szirteken az emberek
a legjavukat hagyták hátra,
dinnyehéjak,
papírfecnik,
cigarettacsikkek.
Nem tudom, hogy a tenger
a hullámokat gyártja-e
vagy elszenvedi.
Nekem ma sem
sikerült őket
se megszámolni,
se megállítani.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://versumonline.hu

minimap