Quasimodo, Salvatore: A Cervi-fivéreknek, az ő Itáliájuknak (Ai fratelli Cervi, alla loro Italia Magyar nyelven)
Ai fratelli Cervi, alla loro Italia (Olasz)In tutta la terra ridono uomini vili, principi, poeti, che ripetono il mondo in sogni, saggi di malizia e ladri di sapienza. Anche nella mia patria ridono sulla pietà, sul cuore paziente, la solitaria malinconia dei poveri. E la mia terra è bella d’uomini e d’alberi, di martirio, di figure di pietra e di dolore, d’antiche meditazioni.
Gli stranieri vi battono con dita di mercanti il petto dei santi, le reliquie d’amore, bevono vino e incenso alla forte luna delle rive su chitarre di re accordano canti di vulcani. Da anni e anni vi entrano in armi, scivolano dalle valli lungo le pianure con gli animali e i fiumi.
Nella notte dolcissima Polifemo piange qui ancora il suo occhio spento da navigante dell’isola lontana. E il ramo d’ulivo è sempre ardente.
Anche qui dividono in sogni la natura, vestono la morte e ridono i nemici familiari. Alcuni erano con me nel tempo dei versi d’amore e solitudine nei confusi dolori di lente macine e di lacrime. Nel mio cuore finì la loro storia quando caddero gli alberi e le mura tra furie e lamenti fraterni nella città lombarda.
Ma io scrivo ancora parole d’amore, e anche questa è una lettera d’amore alla mia terra. Scrivo ai fratelli Cervi non alle sette stelle dell’orsa: ai sette emiliani dei campi. Avevano nel cuore pochi libri, morirono tirando dadi d’amore nel silenzio. Non sapevano soldati filosofi poeti di questo umanesimo di razza contadina. L’amore la morte in una fossa di nebbia appena fonda.
Ogni terra vorrebbe i vostri nomi di forza, di pudore, non per memoria, ma per i giorni che strisciano tardi di storia, rapidi di macchie di sangue.
|
A Cervi-fivéreknek, az ő Itáliájuknak (Magyar)Minden országban nevetnek a gonosz emberek, fejedelmek, költők, kik álmokban ismétlik meg a világot, a gonoszság bölcsei és a bölcsesség latrai. Az én hazámban is nevetik a könyörületet, a tűrő szívet, a szegények magános bánatát. És az én földemet megszépítik emberek és fák; vértanúság, kő- és szín- figurák, antik gondolatsorok.
Az idegenek ott kalmár ujjakkal böködik a szentek mellét, a szerelem ereklyéit, bort és tömjént isznak a partok teliholdja alatt, királyok citeráira hangolják vulkánok énekeit. Alig telik el év, hogy ne törnének e földre, lecsörtetve fegyvereikkel völgyeken át a síkra, a barmokkal s a folyókkal
Az éjszaka édes gyönyörében itt még Polyphémos hangja üvölt: panaszolja szemevilágát, melyet a távoli sziget hajósa kioltott. És az olajág még mindig parázslik.
Itt is álmokra váltják fel a természetet, felöltöztetik a halált, és nevetnek a meghitt ellenségek. Néhányan velem voltak a szerelmes versek és a magány idején, a lassan őrlő kövek és a könnyek kusza kínjai közt. Történetük véget ért a szívemben, amikor a fák s a kőfalak ledőltek a lombard város testvéri őrjöngései és jajgatásai közepette.
De most is szerelmes szavakat írok, és ez is szerelmes levél a földemhez. A Cervi-fivéreknek írom ezt, és nem a Göncöl hét csillagának. Kevés könyv volt a szívükben, úgy haltak meg, hogy a szeretet kockáit pörgették a csendben. Katonák, bölcsek, költők nem tudnak a falusi fajtának erről az emberségéről. Sebtiben kikapart sötét árokban a szeretet s a halál.
Minden ország vállalná erős és szemérmes neveteket, nem az emlékezetnek, hanem a napoknak, melyek lassan válnak történelemmé, de gyorsan zúgatják vérhajtotta gépeiket.
|