Quasimodo, Salvatore: Az édes domb (La dolce collina Magyar nyelven)

Lontani uccelli aperti nella sera

tremano sul fiume. E la pioggia insiste

e il sibilo dei pioppi illuminati

dal vento. Come ogni cosa remota

ritorni nella mente. Il verde lieve

della tua veste è qui fra le piante

arse dai fulmini dove s’innalza

la dolce collina d’Ardenno e s’ode

il nibbio sui ventagli di saggina.

Forse in quel volo a spirali serrate

s’affidava il mio deluso ritorno,

l’asprezza, la vinta pietà cristiana,

e questa pena nuda di dolore.

Hai un fiore di corallo sui capelli.

Ma il tuo viso è un’ombra che non muta;

(cosi fa morte). Dalle scure case

del tuo borgo ascolto l’Adda e la pioggia,

o forse un fremere di passi umani,

fra le tenere canne delle rive.

Távoli madarak, szárnyuk az estébe kitárva,

reszketnek a folyón. És nem hagy alább az eső,

és süvöltenék a nyárfák, amiket megvilágít

a szél. Mint minden, mi a távol ködébe hullt,

visszatérsz emlékezetembe te is. Ruhád könnyű

zöldje itt van előttem a villámok fényében

figyelő növények közt, ott, ahol az Ardennek

édes dombja emelkedik, s hallani

a cirok-legyezők fölött: hogy rikácsol a kánya.

Talán e madár röptének zárt csigavonalai

ráznak fel: nem érzem már a hazatérés csalódásait,

a keserűséget s a legyőzött keresztény könyörületet

és a fájdalomnak ezt a meztelen kínját.

Hajadban most korall-virág.

De arcod árnyék, mely nem változik;

(a halál műve ez). Városod sötét

házai közül hallgatom az Addát és az esőt

vagy talán az emberi léptek tompa zaját

a partok zsenge nádjai közt.