Quasimodo, Salvatore: Halott gitárok (Le morte chitarre Magyar nyelven)

La mia terra è sui fiumi stretta al mare,

non altro luogo ha voce così lenta

dove i miei piedi vagano

tra giunchi pesanti di lumache.

Certo è autunno: nel vento a brani

le morte chitarre sollevano le corde

su la bocca nera e una mano agita le dita

di fuoco.

Nello specchio della luna

si pettinano fanciulle col petto d'arance.

Chi piange? Chi frusta i cavalli nell'aria

rossa? Ci fermeremo a questa riva

lungo le catene d'erba e tu amore

non portarmi davanti a quello specchio

infinito: vi si guardano dentro ragazzi

che cantano e alberi altissimi e acque.

Chi piange? Io no, credimi: sui fiumi

corrono esasperati schiocchi d'una frusta,

i cavalli cupi, i lampi di zolfo.

Io no, la mia razza ha coltelli

che ardono e lune e ferite che bruciano.

Folyók préselik földemet a tengerhez,

más helynek nincs ilyen lágy szava,

lábaim itt bolyongnak tétován

csigák alatt lehajló sás között.

Hisz ősz van: a fel-felsüvítő szélben

halott gitárok tépik húrjaik

fekete száj felett, és egy kéz

tűzujjai villognak.

A hold tükrében

narancskeblű leánykák fésülködnek.

Ki sír? Ki korbácsolja a lovakat

a vörös égen? Megállunk a parton

füvek füzére mentén, és te szerelmem,

ne vígy a végtelen tükör elé:

éneklő ifjak nézik maguk benne

meg égbe nyúló fák és folyók.

Ki sír? Én nem, higgy nekem: a folyókon

vad ostorcsattogás visszhangzik,

sötét lovak ágaskodnak zöld villogásban.

Én nem, az én fajtám fényes késekkel jár,

szeszélyes ez a nép és sajognak égő sebei.