Quasimodo, Salvatore: Zeus temploma Agrigentumban (Tempio Di Zeus Ad Agrigento Magyar nyelven)

La ragazza seduta sull'erba alza

dalla nuca i capelli ruvidi e ride

della corsa e del pettine smarrito.

Il colore non dice o se strappato

dalla mano rovente che lontana

saluta dietro un mandorlo o finito

sul mosaico del cervo greco in riva

al fiume o in un fosso di spine viola.

E ride la follia dei sensi, ride

continua alla sua pelle di canicola

meridiana dell'isola

e l'ape lucida zufola e saetta

veleni e vischi d'abbracci infantili.

In silenzio guardiamo questo segno

d'ironica menzogna: e per noi brucia

rovesciata la luna diurna e cade

al fuoco verticale. Che futuro

ci può leggere il pozzo

dorico, che memoria? Il secchio lento

risale dal fondo e porta erbe e volti

appena conosciuti.

Tu giri antica ruota di ribrezzo,

tu malinconia che prepari il giomo

attenta in ogni tempo, che rovina

fai d'angeliche immagini e miracoli,

che mare getti nella luce stretta

d'un occhio! Il telamone qui, a due passi

dall'Ade (mormorio afoso, immobile),

disteso nel giardino di Zeus e sgretola

la sua pietra con pazienza di verme

dell'aria: qui, giuntura su giuntura,

fra alberi eterni per un solo seme.

A lány leült a fűre, most felmarkolja

nyakáról a nyers fürtöket s neveti

futását s az elveszített fésűt.

Arcszíne nem mondja meg: vajon

a forró kéz tépte-e ki hajából a fésűt, a kéz,

mely most messziről, egy mandulafa mögül integet neki, vagy

a folyóparton a görög szarvas mozaikján

hagyta-e ott, fektében, vagy az árokban, violaszín

bokrok közt. És nevet az érzékek elszabadult tébolya,

a sziget déli tűző napján sötétre égett

bőre szétragyogja a féktelen nevetést,

és csillogó méh zümmög, s mérgeket

nyilaz és gyermeki csókokat.

Csendben nézzük a csalfa játéknak

ezt a fénylő jelét: és, látjuk, már izzik a

hold felfordított karéja, és belehull

a meredeken felcsapó tűzbe. Milyen jövőt

mondhat nekünk a dór kút,

milyen emlékezetet? A csöbör lassan

száll fel a mélyből, és füveket hoz

és alig ismert arcokat.

A borzongás vénhedt kerekét forgatod,

ó, bánat, ki dajkálod mindenkor

a nappalt, ki romba döntesz

angyali képeket és csodákat,

ki tengert dobsz összeszűkült fényébe

a szemnek! Itt az atlasz-szobor, két lépésre

az alvilágtól (egyhangú, mozdulatlan morajlás),

fűbe döntve Zeus kertjében, s a levegő

férgének konok türelmével mállasztja kövét:

itt hever, erőt sugárzó, ép tagokkal,     

egyetlen magból hajtott örök fák között.