Saba, Umberto: Città vecchia

Spesso, per ritornare alla mia casa

prendo un'oscura via di città vecchia.

Giallo in qualche pozzanghera si specchia

qualche fanale, e affollata è la strada.

Qui tra la gente che viene che va

dall'osteria alla casa o al lupanare,

dove son merci ed uomini il detrito

di un gran porto di mare,

io ritrovo, passando, l'infinito

nell'umiltà.

Qui prostituta e marinaio, il vecchio

che bestemmia, la femmina che bega,

il dragone che siede alla bottega

del friggitore,

la tumultuante giovane impazzita

d'amore,

sono tutte creature della vita

e del dolore;

s'agita in esse, come in me, il Signore.

Qui degli umili sento in compagnia

il mio pensiero farsi

più puro dove più turpe è la via.

Hazamenet gyakorta ejtem útba

az Óváros egy-egy sötét utcáját.

Tócsákban sárgán tükröznek a lámpák

imitt-amott, s csak úgy nyüzsög az utca.

Itt, ahol kavarog, jön-megy a nép,

kocsmából haza vagy a bordélyházba,

hol áruk és emberek áradatja

egy nagy kikötő hordaléka,

találom én meg, áthaladva,

az alázatosság végtelenét.

Az utcalány, a matróz, átkozódó

vénember és perlekedő fehérnép,

a dragonyos, ki ott lógatja térdét

a lacikonyhán,

a szerelemtől kerge, lázadt

fiatal lány,

mind-mind az élet és a bánat

szülötte itten,

s mint bennem, az Úr lobog a szívükben.

S gondolatom e megtörtek körében,

minél rútabb az utca,

annál tisztábbnak érzem.