Saba, Umberto: Egy reggel éneke (Il canto di un mattino Magyar nyelven)

Da te, cuor mio, l'ultimo canto aspetto,

e mi diletto a pensarlo fra me.

Del mare sulla riva solatia,

non so se in sogno o vegliando, ho veduto,

quasi ancor giovanotto, un marinaio.

La gomena toglieva alla colonna

dell'approdo, e oscillava in mar la conscia

nave, pronta a salpare.

E l'udivo cantare,

per se stesso, ma si che la città

n'era intenta, ed i colli e la marina,

e sopra tutte le cose il mio cuore:

"Meglio - cantava - dire addio all'amore,

se nell'amor non è felicità".

Lieto appariva il suo bel volto; intorno

era la pace, era il silenzio; alcuno

né vicino scorgevo né lontano;

brillava il sole nel cielo, sul piano

vasto del mare, nel nascente giorno.

Egli è solo, pensavo; or dove mai

vuole approdar la sua piccola barca?

"Così, piccina mia, così non va"

diceva il canto, il canto che per via

ti segue; alla taverna, come donna

di tutti, l'hai vicino.

Ma in quel chiaro mattino

altro ammoniva quella voce; e questo

lo sai tu, cuore mio, che strane cose

ti chiedevi ascoltando: or se lontana

andrà la nave, or se la pena vana

non fosse, ed una colpa il mio esser mesto.

Sempre cantando, si affrettava il mozzo

alla partenza; ed io pensavo: è un rozzo

uomo di mare? O è forse un semidio?

Si tacque a un tratto, balzò sulla nave;

chiara soave rimembranza in me.

Végső dalom, szívem, tőled remélem,

és rágondolva elgyönyörködöm.

A tenger fényes, napsütötte partján,

— nem is tudom, álmomban-e vagy ébren —

egy matrózt láttam, szinte még gyerek volt.

A kötelet a cölöpről leszedte,

s az indulásra kész hajó a tenger

tükrén vakítva rengett.

S ő énekelni kezdett,

csak úgy, magának, s tudtam, ráfigyel

a város és a tengerpart, a dombok,

és legjobban szivem figyelt a szóra:

„A szerelemtől végy búcsút — dalolta —,

ha boldogságodat nem hozta el!"

Jókedv sugárzott róla. Béke és csend

övezte szép arcát. Amerre láttam,

nem mozdult semmi sem közel se távol;

a hajnalban a napfény szinte lángolt

a tenger széles síkján és az égen.

Magában van — tűnődtem el —, hajóját

vajon hová akarja majd kikötni?

„Szerelmem így már nem mehet tovább"

zengett a dal (nyomodba úgy szegődik,

mint utcalány a kocsma mélyén,

utánad jár az ének).

Hogy minden csupa fény lett

a hajnalban, a hangja mást jelentett.

Szívem, tudod, hisz annyi furcsa dolgot

kérdeztem én; hogy holnap messze jár majd,

hogy képzelgés vajon e kínzó bánat,

vagy puszta vétke fájó életemnek?

Csak énekelt, vidám volt, egyre gyorsabb,

s azon merengtem, vakmerő hajós csak,

vagy földre szállott félisten talán?

Elhallgatott s a kis hajóba ugrott;

szívemben villanó emlékezés.