Saba, Umberto: Parole

Parole,
dove il cuore dell’uomo si specchiava
-nudo e sorpreso- alle origini; un angolo
cerco nel mondo, l’oasi propizia
a detergere voi con il mio pianto
dalla menzogna che vi acceca. Insieme
delle memorie spaventose il cumulo
si scioglierebbe, come neve al sole.

Szavak,
melyekben szívünk egykor – pőre, döbbent  –
mását mutatta a világnak, én egy
zugot keresek, jótékony oázist,
hogy könnyemmel oldjam le rólatok
az áltató, hazug mázt. És eközben
az emlékek iszonyú halma fogyna,
akár a hó, ha rásütött a nap.