Saba, Umberto: Kézműves-színház (Teatro degli Artigianelli Magyar nyelven)

Falce martello e la stella d'Italia

ornano nuovi la sala. Ma quanto

dolore per quel segno su quel muro!

Esce, sorretto dalle grucce, il Prologo.

Saluta al pugno; dice sue parole

perché le donne ridano e i fanciulli

che affollano la povera platea.

Dice, timido ancora, dell'idea

che gli animi affratella; chiude: "E adesso

faccio come i tedeschi: mi ritiro".

Tra un atto e l'altro, alla Cantina, in giro

rosseggia parco ai bicchieri l'amico

dell'uomo, cui rimargina ferite,

gli chiude solchi dolorosi; alcuno

venuto qui da spaventosi esigli,

si scalda a lui come chi ha freddo al sole.

Questo è il Teatro degli Artigianelli,

quale lo vide il poeta nel mille

novecentoquarantaquattro, un giorno

di Settembre, che a tratti

rombava ancora il canone, e Firenze

taceva, assorta nelle sue rovine.

Sarló és kalapács díszíti újra,

s Olaszország csillaga a falat. De

mennyit kellett szenvedni, tűrni érte!

Mankóra dőlve belép a Prológ és

köszön öklével; majd beszélni kezd, hogy

a nőket s gyermekeket felderítse,

akik megtöltik a szegényes termet.

Az eszméről szól, akadozva még, mely

testvérekké tesz – s végzi e szavakkal:

„Most, mint a nácik, visszavonulok."

A szünetben azután az ivóban

piroslik, gyéren a csorba pohárban

az ember barátja, a gyógyító,

sebet, sajgó barázdát simító;

s az iszonyú poklokból visszatértek

átfűlnek, mint a napon a didergők.

Ez hát a Kézműves-Színház, ilyennek,

így látta a költő ezerkilencszáz-

negyvennégyben egy szeptemberi nap,

amikor olykor-olykor

meg-megdörrent az ágyú még, s Firenze

hallgatva süpped fájó rom-sebekbe.