Saba, Umberto: Tre poesie a Linuccia

1

Era un piccolo mondo e si teneva

per mano.

Era un mondo difficile, lontano

oggi da noi, che lo lambisce appena,

come un’onda, l’angoscia. Tra la veglia

e il sonno lento a venire, se a tratti,

col suo esatto disegno e i suoi esatti

contorni, un quadro se ne stacca e illumina

la tua memoria, dolce in sé, ti cerca,

come il pugnale d’un nemico, il cuore.

Era un piccolo mondo e il suo furore

ti teneva per mano.

2

In fondo all’Adriatico selvaggio

si apriva un porto alla tua infanzia. Navi

verso lontano partivano. Bianco,

in cima al verde sovrastante colle,

dagli spalti d’antico forte, un fumo

usciva dopo un lampo e un rombo. Immenso

l’accoglieva l’azzurro, lo sperdeva

nella volta celeste. Rispondeva

guerriera nave al saluto, ancorata

al largo della tua casa che aveva in capo al molo

una rosa, la rosa dei venti.

Era un piccolo porto, era una porta

aperta ai sogni.

3

Da quei sogni e da quel furore tutto

quello ch’ài guadagnato, ch’ài perduto,

il tuo male e il tuo bene, t’è venuto.

1

Kis világ volt és kézenfogva járt még,

úgy tipegett.

Nehéz világ volt. Messze van ma már rég

tőlünk, a félelem hulláma épp hogy

eléri partját. Ébrenlét s habozva

közelgő álom közt, ha részletekben,

pontos rajzzal, pontos körvonalakkal

kiválik egy kép s emlékezetedbe

világít, édes fénnyel, szívedet

keresi ellenséges tőrhegyével.

Kis világ volt, s lobbanó indulattal

kézenfogott és vezetett.

2

Az Adria végén nyílt egy öbölben

a gyermekkori kikötő. Hajók

indultak messzi tájakra. A zölden

ágaskodó dombok csúcsán, az ősi

fellegvárból füst lobbant föl, fehér füst

egy villám s dördülés után. A roppant

kékség fölszívta, szétszórta az égen;

s az üdvözlésre egy hadihajó

válaszolt, szemközt horgonyozva éppen

házaddal, melyen a móló felé

rózsa, szélrózsa nyílt.

Kis kikötő volt, kicsiny kikötő,

álomra tárt kapu.

3

S innét van, az álmokból s indulatból,

amit vesztettél, amivel gyarapszol,

s ha jó, ha kár ér: nem fakad, csak abból.