Sbarbaro, Camillo: Mi desto

Mi desto dal leggero sonno solo
nel cuore della notte.

Tace intorno
la casa come vuota e laggiù brilla
silenzioso coi suoi lumi un porto.
Ma sì freddi e remoti son quei lumi
e sì grande è il silenzio nella casa
che mi levo sui gomiti in ascolto.

Improvviso terrore mi sospende
il fiato e allarga nella notte gli occhi:

separata dal resto della terra
è la mia vita ed io son solo al mondo.

Poi il ricordo delle vie consuete
e dei nomi e dei volti quotidiani
riemerge dal sonno,
e di me sorridendo mi riadagio.

Ma, svanita col sonno la paura,
un gelo in fondo all’anima mi resta.
Ch’io cammino fra gli uomini guardando
attentamente coi miei occhi ognuno,
curioso di lor ma come estraneo.
Ed alcuno non ho nelle cui mani
metter le mani con fiducia piena
e col quale di me dimenticarmi.

Tal che se l’acque e gli alberi non fossero
e tutto il mondo muto delle cose
che accompagna il mio viver sulla terra,
io penso che morrei di solitudine.

Or questo camminare fra gli estranei
questo vuoto d’intorno m’impaura
e la certezza che sarà per sempre.

Ma restan gli occhi crudelmente asciutti.

Éjnek közepén könnyű álomból
ébredek egyedül,
körülöttem néma a ház
mintha üres lenne, és odalent fényeivel
csendben ragyog a kikötő.
De hidegek és oly távoliak azok a fények
és oly nagy a csend a házban, hogy
könyökömre feltámaszkodva hallgatom.
 
A rémülettől hirtelen eláll a lélegzetem
és tágra nyílnak szemeim az éjszakában:
elválasztva a föld többi részétől, ez az életem,
és én egyedül vagyok ebben a világban.
 
Aztán a megszokott utcák emléke,
a nevek és a mindennapos arcok
álmaimból újra felszínre kerülnek,
és visszafekszem elmosolyodva magamon.
 
De elszállván a félelem az álommal,
lelkem mélyén valami hidegség marad.
Hogy az emberek között járva – kelve
mindegyiket gondosan szemügyre vegyem,
kíváncsi vagyok rájuk, de úgy mint egy idegen.
És nincs senkim, kinek kezemet
kezébe tenném teljes bizalommal,
akivel megfeledkezhetnék magamról.
 
Olyannyira, hogy ha a vizek és a fák nem
lennének, sem a néma dolgok telj világa,
melyek elkísérnek földi életem útján,
azt hiszem, belehalnék a magányba.
 
És ez az idegenek közötti járás – kelés
és körülöttem levő üresség megrémít,
és a tudat, hogy ez már örökre így lesz.
 
De szemeim könyörtelenül szárazak maradnak.