Sbarbaro, Camillo: Nel mio povero sangue…

Nel mio povero sangue qualche volta

fermentano gli oscuri desideri.

Vado per la città solo, la notte;

e l’odore dei fondaci, al ricordo,

vince l’odor dell’erba sotto il sole.

Rasento le miriadi degli esseri

sigillati in se stessi come tombe.

E batto a porte sconosciute; salgo

scale consunte da generazioni.

La femmina che aspetta sulla soglia

l’ubriaco che rece contro il muro

guardo con occhi di fraternità.

E certe volte subito trasalgono,

nell’andito malcerto in capo a cui

occhi di sangue paiono i fanali,

le mie nari che fiutano il Delitto.

Mi cresce dentro l’ansia di morire

senza avere il godibile goduto

senza avere il soffribile sofferto.

La volontà mi prende di gettare

come un ingombro inutile il mio nome.

Con a compagna la Perdizione

a cuor leggero andarmene pel mondo.

Az én szegény véremben egyszer-egyszer

homályosan felgerjednek a vágyak.

Csak éjszakákon járom be a várost:

és illatát a napsütötte fűnek

a fogadók emlék-szaga legyőzi.

S minduntalan élőlényekbe botlom,

lényük sírjába zárt élőkbe. Néha

idegen ajtón zörgetek, s nemegyszer

megyek fel századok koptatta lépcsőn.

A küszöbön ácsorgó utcalányt és

a részeget, ki a falra okádik,

a jó testvér szemével figyelem,

és néha elfog a bizonytalanság,

és összerezzenek, midőn az úton

képembe néznek véres szemű lámpák:

orrlukaim, melyek a Bűnt kutatják.

A halálfélelem bennem növekszik,

mielőtt még élveztem volna jót, és

mielőtt elszenvedtem volna mindent.

Nagy kedvem támad arra, hogy ledobjam

nevem nyűgét, mint feslett, ócska holmit,

hogy a Bűntől kísérve, könnyű szívvel,

vidáman járjak-keljek a világban.