Sbarbaro, Camillo: Ora che sei venuta

Ora che sei venuta,
che con passo di danza sei entrata
nella mia vita
quasi folata in una stanza chiusa –
a festeggiarti, bene tanto atteso,
le parole mi mancano e la voce
e tacerti vicino già mi basta.

Il pigolìo così che assorda il bosco
al nascere dell’alba, ammutolisce
quando sull’orizzonte balza il sole.

Ma te la mia inquietudine cercava
quando ragazzo
nella notte d’estate mi facevo
alla finestra come soffocato:

che non sapevo, m’affannava il cuore.
E tutte tue sono le parole
che, come l’acqua all’orlo che trabocca,
alla bocca venivano da sole,

l’ore deserte, quando s’avanzavan
puerilmente le mie labbra d’uomo
da sé, per desiderio di baciare…

Most, hogy eljöttél,
hogy tánclépésekkel beléptél
az életembe
mint széllökés egy zárt szobában –
ünnepelni téged, a jót, melyre oly régóta vártam,
a szavak és a hang cserbenhagynak,
nekem elegendő csendben maradni közeledben.
 
Így hallgat el a csicsergés, melytől
hajnalhasadáskor zeng az erdő,
amikor a nap felkél a láthatáron.
 
De téged keresett nyugtalanságom
mikor mint ifjú
nyári éjszakákon szinte fulladozva
az ablakban álltam:
 
mivel nem tudtam, szívemet gyötörte.
És tiéd mind azon szavak
melyek mint peremen túlcsorduló víz
maguktól jöttek a számra,
 
a kihalt órák, mikor férfi ajkaim
gyermekies módon formát öltöttek
a csókod utáni vágytól…