Soffici, Ardengo: Via

Palazzeschi, eravamo tre,

Noi due e l'amica ironia,

A braccetto per quella via

Cosi nostra alle ventitre'.

Il nome, chi lo ricorda?

Dalle parti di San Gervasio;

Silvio Pellico o Metastasio;

C'era sull'angolo in blu.

Mi ricordo pero' del resto:

L'ombra d'oro sulle facciate,

Qualche raggio nelle vetrate;

Agiatezza e onorabilita'.

Tutto nuovo, le lastre azzurre

Del marciapiede annaffiato,

Le persiane verdi, il selciato,

I lampioni color caffe';

Giardinetti disinfettati,

Canarini ai secondi piani,

Droghieri, barbieri, ortolani,

Un signore che guardava in su;

Un altro seduto al balcone,

Calvo, che leggeva il giornale,

Tra i gerani del davanzale

Una bambinaia col be'be';

Un fiacchere fermo a una porta

Col fiaccheraio assopito,

Un can barbone fiorito

Di seta, che ci annuso';

Un sottotenente lucente,

Bello sulla bicicletta,

Monocolo e sigaretta,

Due preti, una vecchia, un lacche'.

- Che bella vita - dicesti -

Ammogliati, una decorazione,

Qui tra queste brave persone,

I modelli della citta'.

Che bella vita, fratello! -

E io sarei stato d'accordo;

Ma un organetto un po' sordo

Si mise a cantare: Ohi Mari...

E fummo quattro oramai

A braccetto per quella via.

Peccato! La malinconia

S'era invitata da se'.

Hárman voltunk mi, Palazzeschi,

te, én s a gúny, kedves barátunk,

lenn az utcán karöltve jártunk,

mely véges-végig a miénk volt.

Ki tudná az utca nevét?

Egy vértanú nevét viselte,

vagy költőét, ki rég felejtve;

ott kéklett a sarok fölött.

De emlékszem sok más egyébre:

homlokzatokon arany árnyra,

üvegajtók napsugarára;

minden csupa jómód s tekintély.

Minden vadonat új, a járda

kék köve, mit frissen locsoltak,

zöld zsaluja az ablakoknak,

az út s a kávébarna lámpák.

Jól fertőtlenített vizeldék,

emeleten kanári-ének,

egy úr, ki a magasba nézett,

szatócsok, borbélyok, kofák.

Erkélyen ült egy másik úr,

kopaszon, újságot lapozva,

amott csecsemőt ringatott a

pesztonka muskátlik között.

Egy kapunál fiákker állt

kocsisával, aki aludt már,

selyemszalaggal ékes uszkár

szimatolt a lábunk körül.

Szemrevaló volt, míg kikenve

és kifenve biciklizett a

hadnagy, monokli s cigaretta,

két pap, egy vén hölgy, egy lakáj.

Be szép az élet – mondtad akkor –,

válassz magadnak egy remekszép

hitvest e derék nők, a helység

mintapéldányai közül.

Be szép az élet, cimborám! –

Helyben is hagytam volna ezt; de

egy kintorna, kissé recsegve,

dalolni kezdett: „Oj Mari…”

És négyesben róttuk mi már,

kart karba öltve, azt az utcát.

Ó, jaj be kár! A szomorúság

reánk talált hívatlanul.