Todi, Jacopone da: A hangot fogó örömről (O iubelo de core Magyar nyelven)

O iubelo de core,

che fai cantar d’amore!

Quanno iubel se scalda,

sì fa l’omo cantare;

e la lengua barbaglia,

non sa que se parlare;

drento no ’ pò celare

(tant’è granne!) el dolzore.

Quanno iubel c’è acceso,

sì fa l’omo clamare.

lo cor d’amor è apreso,

che no ’l pò comportare;

stridenno el fa gridare

e non virgogna allore.

Quanno iubelo à preso

lo core ennamorato,

la gente l’à ’n deriso,

pensanno el so parlato,

parlanno esmesurato

de que sente calore.

O iubel, dolce gaudio,

ch’è’ drento ne la mente!

Lo cor deventa savio,

celar so convenente;

non pò esser sofferente

che non faccia clamore.

Chi non à costumanza

te reputa empazzito,

vedenno esvalïanza

com’om ch’è desvanito.

Drent’à lo cor firito,

non se sente de fore.

Örömtől zeng a lélek

zengj szeretettől, ének!

Ha az öröm megárad,

dalolni kell, dalolni;

a nyelv dadogva lázad

nem tud semmit se szólni:

de ki tudná titkolni

édes tüzét szivének?

Ha az öröm föllobban,

sírni kell, sírva sírni;

a szív csordulva dobban,

alig lehet kibírni:

s ajkunk sikolyfa 'nyílni

nem érzi szégyenének.

Ha víg örömbe szédül

szívünk a szeretettől,

s meggondoljuk beszédünk

magas homályát, ettől

van-e, ki nem nevet föl,

szavaink bárha égnek.

Öröm, édes orvosság,

gyógyítsd meg szellemünket,

legyen bennünk ökosság,

hogy elrejtsük sebünket:

ha jajjaink megszűnnek

tűnnek a szenvedések.

Kinek új ez a látvány

azt véli, tán bolond vagy,

a változásnak láttán,

eszméleted hogy elhagy:

belül szived megolvad

s kivül annál keményebb.