Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2020-ban Leslie A. Kery!
Hírek

Ungaretti, Giuseppe: Pieta (Pietà Magyar nyelven)

Ungaretti, Giuseppe portréja

Pietà (Olasz)

1.
Sono un uomo ferito.
E me ne vorrei andare
E finalmente giungere,
Pietà, dove si ascolta
L'uomo che è dolo con sé.

Non ho che superbia e bontà.
E mi sento esiliato in mezzo agli uomini.
Ma per essi sto in pena.
Non sarei degno di tornare in me?

Ho popolato di nomi il silenzio.
Ho fatto a pezzi cuore e mente
Per cadere in servitù di parole?
Regno sopra fantasmi.

O figlie secche,
Anima portata qua e là...
No, odio il vento e la sua voce
Di bestia immemorabile.

Dio, coloro che t'implorano
Non ti conoscono più che di nome?
M'hai discacciato dalla vita.
Mi discaccerai dalla morte?
Forse l'uomo è anche indegno di sperare.

Anche la fonte del rimorso è secca?
Il peccato che importa,
Se alla purezza non conduce più.

La carne si ricorda appena
che una volta fu forte.

E' folle e usata, l'anima.
Dio, guarda la nostra debolezza.
Vorremmo una certezza.
Di noi nemmeno più ridi?

E compiangici dunque, crudeltà.
Non ne posso più di stare murato
Nel desiderio senza amore.
Una traccia mostraci di giustizia.

La tua legge qual è?
Fulmina le mie povere emozioni,
Liberami dall'inquietudine.
Sono stanco di urlare senza voce.

2.
Malinconiosa carne
Dove una volta pullulò la gioia,
Occhi socchiusi del risveglio stanco,
Tu vedi, anima troppo matura,
Quel che sarò, caduto nella terra?

E' nei vivi la strada dei defunti,
Siamo noi la fiumana d'ombre,
Sono esse il grano che ci scoppia in sogno,
Loro è la lontananza che ci resta,

E loro è l'ombra che dà peso ai nomi.
La speranza d'un mucchio d'ombra
E null'altro è la nostra sorte?
E tu non saresti che un sogno, Dio?

Almeno un sogno, temerari,
Vogliamo ti somigli.
E' parto della demenza più chiara.

Non trema in nuvole di rami
Come passeri di mattina
Al filo delle palpebre.
In noi sta e langue, piaga misteriosa.

3.
La luce che ci punge
E' un filo sempre più sottile.
Più non abbagli tu, se non uccidi?
Dammi questa gioia suprema.

4.
L'uomo, monotono universo,
Crede allargarsi i beni
E dalle sue mani febbrili
Non escono senza fine che limiti.

Attaccato sul vuoto
Al suo filo di ragno,
Non teme e non seduce
Se non il proprio grido.

Ripara il logorio alzando tombe,
E per pensarti, Eterno,
Non ha che le bestemmie.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.skuola.net

Pieta (Magyar)

1.
Sebzett ember vagyok.
Szeretnék elmenni innen
s eljutni végre oda,
ahol meghallgattatik, Irgalmasság,
az ember, aki egyedül van önmagával.

Gőg és jóság, imé ez mindenem.
Száműzöttnek érzem magam az emberek közt.
Pedig érettük vétkezem.
Nem lennék méltó, hogy magamba szálljak?

Benépesítettem nevekkel a csöndet.
Darabokra zúztam szívemet, lelkemet,
hogy szavak szolgájául szegődjek?
Ábrándképeken országolok.

Ó, száraz levelek,
te szélsodorta lélek...
Nem, gyűlölöm a szelet, s emléktelen,
vadállati hangját.

Isten, csupán névről ismernek,
kik hozzád könyörögnek?
Az életből kiűztél.
Kiűzöl majd a halálból is?
Talán méltatlan is az ember a reményre.

Hát már az önvád forrása is kiszáradt?
Mi értelme akkor a bűnnek,
ha nem vezet immár megtisztuláshoz?

A hús alig emlékezik,
hogy hajdan erős volt.

Háborodott és elcsigázott a lélek.
Isten, tekintsed gyöngeségünk!
Bizonyosságot szeretnénk.
Hát már ki sem nevetsz?

Legalább sirassál bennünket, kegyetlen.
Nem maradhatok tovább befalazva
szerelem nélküli vágyban.
Mutass nekünk egy igaz lábnyomot!

Vajon a Te törvényed melyik?
Sújts le nyomorú kitöréseimért,
csak a békétlenségtől szabadíts meg!
Belefáradtam a hangtalan kiáltozásba.

2.
Ábrándozó test,
hol hajdan rügyezett az öröm,
hunyorgó szemei a fáradt ébredésnek,
te látod, ugye, túlérett lélek,
mivé leszek a földbe hullván?

Az élőkben folytatódik a holtak útja.
Mi – árny-áradat. Ők – ama gabonamag,
mely álmunk mélyén kicsirázik.
Ők ama távolság, mely minékünk hátravan még,

És ők amaz árny, mely súlyt ád a neveknek.
Egy árnyas halom reménye,
ennyi lenne a sorsunk?
Te meg nem lennél, csupán álom, Isten?

Legalább álomhoz, mi vakmerők,
szeretnénk hasonlítani téged
egtisztább téboly megszületése.

Nem reszket ágfelhőkben,
miként hajnali verebek,
a szempillák közt,
mibennünk van és bágyaszt, titokzatos seb.

3.
A fény, mely átdöf,
mind vékonyabb.
Már el sem ámítasz, ha csak nem ölsz?
Részeltess engem e magasztos örömben!

4.
Az ember, egyhangú világegyetem,
hiszi, hogy sokasodnak a javak,
pedig lázas kezei közül nem kerül ki,
csupán határkövek.

Csüng az üresség fölött
pókfonalán,
s nem rettenti és nem kísérti,
csakis saját kiáltozása.

Kipótolja a hiányt, sírhalmokat emelve
és hogy eszébe juttasson, Örökkévaló,
káromol.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaP. Á.

minimap