Valeri, Diego: A száműzetés mezeje (részlet) (Campo d'esilio (dettaglio) Magyar nyelven)
Campo d'esilio (dettaglio) (Olasz)Percossi sradicati alberi siamo, ritti ma spenti, e questa avara terra che ci porta non è la nostra terra. Intorno a noi la roccia soffia vènti nemici, fuma opache ombre di nubi, aspri soli lampeggia da orizzonti di verdi ghiacci. Le nostre segrete radici, al caldo al gelo, nude tremano. E intanto il tempo volge per il cielo i mattini le sere: alte deserte stagioni; e i lumi del ricordo, e i fuochi della speranza, e i pazzi arcobaleni. Come morti aspettiamo che la morte passi; e l’un l’altro ci guardiamo, strani, con occhi d’avvizzite foglie. E un tratto trasaliamo stupiti, se alla cima di un secco ramo un germoglio si schiuda, e la corteccia senta urgere al labbro delle vecchie ferite un sangue vivo; tra le nubi scorrendo un dolce vento di primavere nostre.
|
A száműzetés mezeje (részlet) (Magyar)Kidöntött, gyökértelen törzsek vagyunk, sudár, de holt szálfák, s e fukar föld, mely hordoz minket, nem a mi földünk. Ellenséges szél zúg fölöttünk, a szikla zeng, sötét fellegárny borul ránk – rideg napok, még a szemhatár is jegesen villog. A mi titkos gyökereink hőben-fagyban meztelen remegnek. És közben elhúz az idő az égen, reggelek, esték: a magasban megannyi évszak, utánuk az emlék fénye, reménység tüzes minden bolondos szivárvány. Tetem-hidegen vártuk, hogy elhaladjon a halál; mint idegenek, egymásra meredtünk, hervadt levél a pillantásunk. S hirtelen ámulva megrezzentünk, mintha kiszáradt ág hegyén egy bimbó kipattan, húsunk lüktetett, s hogy buzogott fől az eleven vér régi sebek száján – a felhők közt langyos szél dúdolt már jövendő tavaszunkról.
|