Valeri, Diego: Velence (részlet) (Venezia (dettaglio) Magyar nyelven)

C'è una città di questo mondo,

ma così bella, ma così strana,

che pare un gioco di fata morgana

e una visione del cuore profondo.

Avviluppata in un roseo velo,

sta con le sue chiese, palazzi, giardini,

tutta sospesa tra due turchini,

quello del mare, quello del cielo.

Così mutevole! A vederla

nella mattina di sole bianco

splende d'un riso pallido e stanco,

d'un chiuso lume, come la perla:

ma nei tramonti rossi affocati

è un'arca d'oro, ardente, raggiante,

nave immensa, veleggiante

a lontani lidi incantati.

Quando la luna alta inargenta

torri snelle e cupole piene,

e serpeggia per cento vene

l'acqua cupa e sonnolenta,

non si può dire quel ch'ella sia,

tanto è nuova mirabile cosa:

isola dolce, misteriosa,

regno infinito di fantasia...

Ismerek én egy várost: noha földi,

olyan különös és olyan csodás-szép,

mintha délibáb volna, égi játék, -

a látomás, mely szívünket betölti.

Ha fátyolozza rózsaszínű leple,

templomok, kertek a kétféle kék közt,

a tenger árja és az alkonyég közt,

s a paloták is már csupán lihegve.

Csupa változás! Hajnalban, ha gyöngéd,

fehéres napsütésben szertenézel,

fakón sugárzik még mosolya széjjel,

és ragyogása zárt, akár a gyöngyé.

Arany-koporsó, szikrázik a fénye,

ha egy-egy alkony felizzik pirosra,

hatalmas hajó, amelyen vitorla

duzzad a messzi partokra igézve.

A nyurga tornyokat, telt kupolákat,

mikor a hold teleírja ezüsttel,

és úgy kigyózik száz vénán keresztül

a fekete viz, hogy álmodni bágyad:

olyan ámulat és örökös újság,

melyet néven ugyan hogy is neveznél?

Az édességes sziget, csupa rejtély, -

a végtelen képzeletbeli ország.