Volponi, Paolo: Porgimi, amore

Porgimi, amore
il tuo ramo fiorito,
la menta mattutina
nel cui cespo chiaro
ai venti incerti di Ottobre
ripara l’allodola ferita,
l’azzurro ginepro degli altipiani
prossimi alla marina.
 
O la tua pietra
in bilico sul fiume,
la perduta foglia di salice
sull’acqua,
l’alga tenebrosa
dove un pesce invisibile respira.
 
Amore, amore,
porgimi del tuo albero
il frutto più alto
così la tua uva nascosta
e il piccolo orto
dal pettirosso fedele;
il tuo cavallino
dalla coda leggera,
la vipera che ti beve
il latte nel seno,
l’amoroso gallo
che ti sveglia
e la civetta compagna
alle tue notti di luna.
 
Porgimi, amore,
il tuo mutabile tempo giovanile,
l’immobile sole
e il quarto di luna
della tua esatta stagione.

Hozd el hozzám, szerelem,
virágos ágad,
hozd el a reggeli méntát,
amelynek fénylő bokrai
az októberi csapodár szelektől
a sebesült madarakat megóvják,
hozd el a tengerparti fennsíkokról
a sötétkék borókát.
 
A te köved
mozdul meg a folyóban,
s a fűzfa hulló levele
a vízen
sötét, sötét moszat,
ott, hol az átlátszó hal tátogat.
 
Szerelem, szerelem,
hozd el napfényes fádról
a legmagasabb ágon nőtt gyümölcsöt,
az árnyékbabújt fürtöt,
a hűséges vörösbegy
tenyérnyi kertjét,
hozd el vidám-sörényű
lovaidat,
hozd el a tikkadt viperát,
mely tejeddel táplálkozik,
a szerelmes kakast,
mely fölébreszt, ha alszol,
a kuvikot, világos éjszakáid
egyetlen útitársát.
 
Hozd el nekem, szerelem,
állhatatlan idődet, fiatalságodat,
a mindig-egy napot,
hozd el hibátlan évszakod
holdváltozását.