Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Zanzotto, Andrea: Fuisse (Fuisse Magyar nyelven)

Zanzotto, Andrea portréja

Fuisse (Olasz)

I

Pace per voi per me

buona gente senza più dialetto

senza pallide grandini

di ieri, senza luce di vendemmie,

pace propone e supremo torpore

l’alone dei prati la cinta

originaria dei colli la rosa

dispersa il sole

che morde tra le tombe.

Ah la cicuta e il poco

formicolio, non più, colà sepolto.

Ah l’acqua troppo tenue che mi cola

oltre la gola e gli occhi e di là di là s’invischia

in tiepidi miseri specchi

su cui l’ortica insuperbisce.

Ed ah, ah soltanto, nei modi

obsoleti di umili

virgili, di pastori castamente

avvizziti nei libri, nella conscia

terrena polvere, ah ripeto io versato nel duemila.

-Ah- risuona il colloquio

in eterno sventato,

dovunque io passi, ovunque

l’aria mai sfebbrata mi sospinga,

la selva mi accompagni

e impari la vicenda non umana

del mio fuisse umano.

 

Futura età, urto di pietra,

sulfureo sangue che escludi

che inintelleggibili fai questi

fiori e gridi ed amori,

non-uomo mi depongo

ad attenderti senza nulla attendere,

già domani con me nel mio fuisse,

pieghe tra pieghe della terra

cieca ad ogni tentazione d’alba.

 

II

Chiuso io giacco

nel regno della rovere e del faggio

che ombra là dove piovvero folgori.

Lontana ogni opera ogni umano

o sovrumano moto: e come or ora

incatenati gli strati della terra

nel silenzio ricadono.

Lontano ogni sospiro ogni furente

ogni smorto desío della vita.

Nel silenzio ricado.

Speranza dentro gli ultimi

dubbi insequita fin dove reagiscono

e urticano soli in formazione,

dove serpenti e ucceli covano

confusi in marmo,

mia stoltezza e sostanza,

in te guistificato

un nome avrò per quelle mani nude

nel bollore dell’acqua nel nitore

rodente della seta, per il volto

che arse la falce,

per il corpo che brancica

scalfendo abissi di carbone?

Qui riversato dal nulla o da violenta

onnipossente verítà,

qui inarticolato contro luci

dure e squallidi dogmi-

anche por voi le labbra

mie dall’assenza

debolmente si muovono?



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://poesia.blog.rainews24.it/2011/02/12/

Fuisse (Magyar)

I

Béke veletek és velem

jó emberek már végre dialektus

nélkül, a tegnap sápadt jégesői

nélkül, a szüretek derűje nélkül,

békét sugall és roppant bágyadást

a rétek fényköre, a dombok

sajátos gyűrűje, a szertehintett

rózsa, a nap, mely a sírokat harapja szinte.

Ó a bürök s a könnyű

bizsergés nincs többé, a földben alszik.

Ó az a gyönge forrás, mely szememből

és torkomból szivárog, nyomorult-langy

tükrökké gyűlik egybe ott, ott

s rátartin illeg bennük a csalán.

És ó, ó – már csak az alázatos

Vergiliusok és a könyvek

lapjain, szűzi tisztaságban

elhervadt pásztorok avult módján, a földi

por öntudatával hangoztatom,

e szót, hogy ó – a kétezerben jártasan.

– Ó – az örökre elhibázott

beszélgetés echózik

bármerre lépek, bárhová is

taszít a sosem-láztalan lég,

kísérjen el az erdő

s hirdesse az én emberi

múltam nem emberi élményeit.

 

Jövendő kor, egymásnak csattanó

kő kénessé vált vér, melytől értelmüket

vesztik, lehetetlenné válnak e

virágok, kiáltások és szerelmek,

nem-emberként tanúskodom:

úgy várlak téged, hogy semmit se várok,

ki holnap már múltamban társamul

a föld redői közt redő leszel,

vakon, kísértsen bármiképp a hajnal.

 

II

Bezárva fekszem

a tölgyek és bükkök honában itt, mely

hullámzik és meg-megtörik az árnyban,

hová szikrázó villámok zuhogtak.

Oly távol minden munka, minden emberi

s emberfölötti mozgás: a földnek láncravert

rétegei – mintha most történt volna csak –

a csendbe visszahullanak.

Oly távol minden sóhaj és az élet

minden heves, minden holt vágya távol.

A csendbe visszahullok.

A végső kételyekben a reményt

odáig űztem, hol már ellenállnak,

és sebeznek a születő Napok,

ahol kígyók és madarak tanyáznak,

mint márványban egymásba keveredve:

ostobaságom s lényegem;

benned igazolódva

találok-e nevet majd a selyem

maró fényességében vagy a forró

vízben mozgó csupasz kezeknek, a

sarló-égette arcnak,

a testnek, mely a szén árkaiban

karcolva tapogat előre?

Itt a semmit vagy az erőszakos

mindenható igazságot felejtve,

itt a kemény fényekkel s a szegényes

dogmákkal szemben tagolatlan –

megmozdulnak-e érettetek is a távolléttől

gyengén ajkaim?



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap