Janus Pannonius: Lelkemhez (Ad animam suam Magyar nyelven)

Mens, quae lactiferi niveo de limite circi,

   Fluxisti has nostri corporis in latebras,

Nil querimur de te, tantum probitate refulges,

   Tam vegeto polles nobilis ingenio.

Nec te, dum porta Cancri egrederere calentis,

   Lethaeae nimium proluit humor aquae.

Mystica qua rapidum tangit Cratera Leonem,

   Unde levis vestrum linea ducit iter.

Hinc tibi Saturnus rationem, Iuppiter actum,

   Mars animos, sensum Phoebus habere dedit.

Affectus Erycina pios, Cyllenius artes,

   Augendi corpus Cynthia vim tribuit.

Cynthia, quae mortis tenet et confinia vitae,

   Cynthia sidereo, subdita terra, polo.

Carnea prae coelo, sed si tibi testa placebat,

   Hac melior certe testa legenda fuit.

Nec me staturae, vel formae poenitet huius,

   Sat statura modi, forma decoris, habet.

Poenitet infirmos teneri quod corporis artus,

   Molle Promethea, texuit arte, lutum.

Nam mala temperies discordibus insita membris,

   Diversis, causas dat sine fine, malis.

Continua ex udo manat pituita cerebro,

   Lumina, nescio quo, saepe fluore madent.

Effervent renes, et multo sanguine abundat,

   Sub stomacho calidum frigidiore iecur.

An te forte ideo gracilis compago juvabat,

   Ut saperes, tenui carcere clausa magis?

Sed quid in aegroto sapientia pectore prodest?

   Non ego cum morbo Pittacus esse velim.

Nec molem Atlantis cupio, roburve Milonis,

   Sim licet exilis, dummodo sospes agam.

Aut igitur commissa diu bene membre foveto,

   Aut deserta, cito rursus in astra, redi.

Verum ubi millenos purgata peregeris annos,

   Immemoris fugito pocula tarda lacus.

Tristia ne priscis reddant te oblivia curis,

   Neu subeas iterum vincla reposta semel.

Quidsi te cogent immitia fata reverti,

   Quidlibet esto magis quam miserandus homo.

Tu vel apis cultos, lege dulcia mella, per hortos,

   Vel leve flumineus concine carmen olor.

Vel silvis pelagove late; memor omnibus horis,

   Humana e duris corpora nata petris.

Én lelkem, ki az égi tejúton a földre suhantál

   S bennem az életerő drága zsarátnoka vagy,

Nincs panaszom rád, mert ragyogó és szép a tehetség,

   Mely fölemel s nemesen gyújtja ki szellememet.

Úgy léptél ki a Rák kapuján fönt, hogy nem is ittál

   Búsan a Léthe szelíd habjaiból feledést.

S ott, hol a fürge Oroszlánt éri a mennyei Serleg,

   Ott siklott le az út, életem útja megint.

Észt a Saturnus adott kegyesen, Jupiter meg erélyt, Mars

   Bátorságot, a Nap lángra csiholta szived.

Vénusz a jóra, az isteni Hermész a szépre tanított

   S életed őserejét Cynthia adta neked.

(Cynthia állt őrt ott, hol a Lét a Halálba fut árván,

   Ő ez a földi világ s hódol az égnek a föld!)

Ámha megunva a csillagokat bús porhüvelyembe

   Költöztél, ne feledd, hogy nyomorult ez a test!

Mert ha az arca nem is rút és az alakja se félszeg

   S termete is daliás: más, ami engem emészt!

Nézd csak e nyűtt tagokat, nincs bennük erő, csenevészek,

   Renyhe a sár, amiből mesteri kéz faragott.

Hol csupa jég a kezem, hol lüktet láztól a bőröm,

   Nap-nap után ez okoz gondot; olyan beteges!

Nátha gyötör folyvást, a fejem zúg és belesajdul,

   Majd meg a két szemem ég s könnyezik, annyira fáj.

Sokszor a vér is elönt, gyulladt a vesém s ha a gyomrom

   Dermedten didereg, májamat őrli a láz.

Tán e törékeny test is azért volt kedves előtted,

   Hogy csak e gyöngefalu fogda lakója legyél.

Ó de mit ér a csudás lángész is, hogyha a test roncs,

   Bölcs se leszek, ha ilyen vézna a szervezetem.

Atlasz zord erejét s Miló testét se kivánom,

   Lennék törpe is én, csak ne gyötörjön a kór.

Így vagy időzz inkább oly testben, amely derekabb, vagy

   Költözz vissza megint s járd be az égi mezőt.

S míg ezer esztendőt vezekelsz fönt, arra vigyázz, csak,

   Hogy ne borulj a botor Léthe fölé epedőn.

És ne feledd, hogy nyűg volt rajtad e test s ha az égből

   Újra leszállsz, ne akard régi bilincseidet.

Hogyha pedig vak végzeted az, hogy e földön is élj, légy

   Bármi, csak ily szomorú emberi pária ne!

Röpködj inkább, mint a szelíd méh s gyűjtsd csak a mézet

   S légy ragyogó hattyú, mely a tavon dalol is,

S rejtsen bár el a tenger, az erdő; mindig az ember

   Sorsa elől menekülj, mely csupa fájdalom itt!