Janus Pannonius: Betegeskedése miatt panaszkodik 1466 márciusában (Conquestio de aegrotationibus suis, in mense martio anno 1466 Magyar nyelven)

Ergo ego quae nobis fuerint data tempora vitae,

   Infelix inter tot mala semper agam?

Semper erit, nostras urat quae flamma medullas?

   Nunquam ego non aeger, nunquam ego sospes ero?

Ut taceam mater pia quae narrare solebat,

   Aetatis tenerae mille pericla meae;

Reddiderat patriae reducem vix Itala tellus,

   Damnavi reditus protinus ipse novos.

Nam male profluvio ventris cruciatus amaro,

   Turbavi attonitae, gaudia paene, domus.

Mox avibus laevis regalia signa sequenti,

   Funestae tantum non sonuere tubae.

Sic gravis, heu! miserum flammaverat hemitritaeos,

   Tantus in accensis ossibus ardor erat.

Saevior en rursus capiti Fortuna minatur,

   Incolumi tanquam faverit illa diu.

Quippe velut telis, costae punguntur, acutis,

   Sputa simul large sanguinolenta fluunt.

Additur his, pulmo quod vix respirat anhelus,

   Nec tamen interea torrida febris abest.

At sopor almus abest; nec luce aut nocte quiesco,

   Sed vigil horrendis vexor imaginibus.

Tristis morosi lucratur taedia morbi,

   Aeger, cui pressit languida membra quies.

In me nulla truces interpolat hora dolores,

   Cogor et in gemitus pervigilare meos.

Sic quondam Libyca, fidei servator, in urna

   Traditur abscisis excubuisse genis.

Qualis erit nobis (si forte erit ulla) senectus,

   Cum sit in assiduis, prima iuventa, malis?

Tricenis geminos tunc annumerabimus annos,

   Cum peraget senas, menstrua luna, vias.

Tollite me potius, nec in hos servate labores,

   O si quos tangunt inferiora, Dei!

His ego cum poenis vel Croesi regna recusem,

   His ego cum poenis, nec Deus esse velim.

Nam quid me tam dura inter tormenta iuvarent,

   Ambrosiaeve dapes, nectareusve latex?

Ipsa ministraret nobis licet Herculis uxor,

   Pennatove Iovi raptus in astra puer.

Vita valetudo est; jugi qui peste laborat,

   Non vivit, lenta sed mage morte perit.

Hát én azt az időt, amit életemül szab a sorsom,

   Már így tengetem el testi baj átkai közt?

Már ezután így lesz: titkos tűz égeti bensőm,

   Csak betegeskedem, ép nem leszek én sohasem?

Mért hallgassam el, édesanyám is szokta mesélni:

   Már a gyerekkoromat leste ezernyi veszély;

Majd meg Itália földjéről megtérve hazámba,

   Megbántam keserűn ezt a nehéz utamat.

Mert iszonyú hányinger kínzott engemet akkor

   S éreztem: zavarom bajjal a ház örömét.

Majd, amidőn a királyt jó jelre a hadba kisértem,

   Már-már szólt a sötét, gyász-szavu trombitaszó.

Jaj, harmadnapi, visszajövő láz törte a testem

   S gyulladt csontjaimat marta, gyötörte a láng.

S most ismét fenyeget s lesi testem a megdühödött sors,

   Mely rég éveken át óvta: ne érje veszély.

Mintha vad, éles nyíl verné át, oldalam úgy fáj,

   Számban sűrüsödik s véresen ömlik a nyál.

Méghozzá: lélegzet alig jön gyenge tüdőmből,

   S közben a száraz láz rossz tüze perzsel, emészt.

Nincs pihenés; kerül éjjel-nappal a jószivü álom,  

Virrasztok, s iszonyú képsorokat hoz a láz.

Más beteg annyit elér sorsától bús jutalomként,

   Hogy kimerült testét álom erősiti meg.

Ám gyötrelmemben soha sincs egy órai csendem,

   Csak nyögök és epedek, s nem hagy aludni a kín.

Líbia földjén rég az a megvakitott Szavatartó

   Tán a koporsóban így feküdött a szegény.

És - ha megérem ugyan - mit hozhat rám az öregkor,

   Hogyha örök baj közt telnek az ifju napok?

Még hatszor teszi meg holdunk fenn hónapos útját,

   S harminckettedik év, jelzed az életidőm.

Inkább oltsatok el, de ne tartsatok itt csupa kínra,

   Hogyha a földi világ érdekel, isteneink!

Krőzus sem lennék, ha velem jön a sok nyomorúság,

   Isten sem, ha a kín ennyire mardos, emészt.

Ennyi nehéz baj közt nem tudna segíteni rajtam

   Nektár, drága ital ambroziás lakomán,

Még akkor se, ha Herkules asszonya tölti pohárba,

   Vagy kit az égbe ragadt szárnyas, erős Jupiter.

Élet: egészség. És akiben nem szűnik a kórság,

   Csak sorvad, nem is él, végzete lassu halál.