Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Janus Pannonius: Midőn beteg lett a táborban (De se aegrotante in castris Magyar nyelven)

Janus Pannonius portréja

De se aegrotante in castris (Latin)

Castra sequor vates, non spicula, castra sequentem

   Terrent, nec celeri barbarus hostis equo,

Tristia sed dirae torquent incendia febris,

   Saevior et ferro, pectora flamma premit.

Seu vivis; sit amara diu tibi vita, Prometheu,

   Sive iaces; durus degravet ossa lapis.

Tu generi humano tantorum causa malorum,

   Abs te feralis gentibus orta lues.

Ante nec insani vexabant corpora morbi,

   Lurida nec macies nec dolor ullus erat.

Avia tunc nemorum mortalis turba colebat,

   Inter montanas inviolata feras.

Quippe cibos rami praebebant, pocula rivi,

   Antra casas, mollem, gramina laeta, torum.

Nulli tum arcanas radicum noscere vires,

   Herbarum aut medicas vellere cura comas.

Nec cuiquam studium varios contundere succos,

   Ulcus et artifici persecuisse manu.

Necdum etiam pressae redolenti merce carinae,

   Portabant rubri, quod creat ora, maris.

Vita rudis, sed sospes erat, nec tabida pestis,

   Angustum fati praecipitabat iter.

Sera sed annosae, cum venerat hora, senectae,

   Solvebat placidus, languida membra, sopor.

Tu postquam aetheria nitidi de lampade solis,

   Subduxti astuto, lumina adempta, dolo,

Mox letum et leti causas diffudit in orbem,

   Vindex decepti scilicet ira Iovis.

Iure igitur Scythica vinctus sub rupe sedebas,

   Qua riget aeterno squalida zona gelu.

Nes quicquam Alcides minus hoc laudabile fecit,

   Quam quod in ultricem, tela tetendit, avem.

Verum prisca nimis queror, et communia cunctis:

   Ista fuit culpae, debita poena, meae.

O ego ter demens, umbra qui et pace relictis,

   Tentarim lituos, et fera bella, sequi!

Hic Labor, et pallens Metus, et deformis Egestas,

   Hic Furor, et vultu, Mors violenta, truci.

Nec dubito, quin sol, quin aura, et pulvis et imber,

   Laeserit insuetum, talia ferre, latus.

Quanto erat o melius densave sub ilice fusum

   Aut ubi rauca levi murmure lympha sonat,

Nunc his, nunc illis mentem oblectare libellis,

   Pomave curvatis demere ab arboribus.

Dicebant multi; quae te vecordia ducit?

   Quo raperis? nervos consule, tiro, tuos.

Scyria celatum quam lana decebat Achillem,

   Herculis aut validas, Lydia pensa, manus.

Tam femori gladius, capiti tam fulgida cassis,

   Fraxina tam dextrae, convenit hasta, tuae.

Ast ego praecludens monitis veracibus aurem,

   Aptabam suris, aerea suta, meis.

Nec nisi duratum flammis thoraca volebam,

   Nec nisi ferrato, ferreus ire, fero.

Ergo animis fruor ipse meis, et iusta profecto

   Optatae capio praemia militiae.

Dum loquor, horridulos sensim rigor occupat artus,

   Sentio tormenti, praevia signa, mei.

Iam labra plus multo livent, iam mucidus alget

   Nasus, et incussae concrepuere genae.

Nec minus ima pedum, manuum quam summa gelantur,

   Acrius et longe, quam modo, vena salit.

Adiicite o famuli, tremulis velamina membris,

   Post licet exigua reiicienda mora.

Quin iam flagranti penitus succendimur aestu,

   Sulfura ut admotas, cum rapuere, faces.

Nec late vibrata semel cito flamma residit,

   Mulciber ut siccis cum strepit in foliis,

Sed manet, et miseras, urit sine fine, medullas;

   Tolle molesta procul pallia, tolle puer.

Num me flammivoma, quisquam Deus obruit, Aetna?

   Per mea num Phlegethon viscera forte fluit?

Uror io, immensum restinguite fluctibus ignem,

   Da gelidum laticem, siquis amicus ades.

Nunc quicquid volvunt Tagus, et Pactolus et Hermus,

   Vilius est gutta frigidioris aquae.

Talis in Oetaei Tirynthius aggere busti,

   Arsit Nessea saucius a tunica.

Crudeles Superi! merui quo crimine tantum?

   Quidve in me vobis displicuisse potest?

Si scelera odistis, removete cruenta latronum

   Agmina, sacrilegos, tollite mille viros.

Me servate, precor, Phoebi pia sacra colentem,

   Dum saltem in lucem carmina nostra volant.

Plurima sunt nobis, summam poscentia limam,

   Sunt quae dimidia parte parata manent.

Si vos ingenium, si florida tangeret aetas,

   Si species, certe vivere dignus eram.

Quanquam haud infitior, patravimus improba quaedam,

   Improba, non nimium flagitiosa tamen.

Verum quicquid id est, meminisse absistite, si quem

   Poenitet, hoc ipso desinit esse nocens.

Oramus frustra, nec talibus atra movetur

   Atropos, et ventis irrita verba damus.

Agnosco vicina meae confinia vitae,

   Spiritus et, numero desiciente, fugit.

O coleum! o colles, et amicti gramine campi!

   O vitrei fontes, o virides silvae!

Ergo ego vos dulci, pariter cum luce relinquam,

   Nec reliquum de me iam, nisi nomen, erit?

Heu! quod nec frater, nec ad est soror optima nobis,

   Quae digitis oculos condat, et ossa legat.

Tu vero multum felix carissima mater,

   Cui cadere ante meas, contigit, exequias.

Quid nunc? quid faceres, seu praesens ista videres,

   Sive esset subiti, nuntia fama, mali?

Huc age ceratas, quam primum afferte tabellas,

   Quis animi tradam, vota suprema, mei.

At vos defuncto tamulum componite amici,

   Roscida qua multo gramine vernat humus.

Frondosos inter saltus, et amoena virentis

   Prata soli, et Dryadum concelebrata choris.

Assidue Zephyri spirent ubi mitibus auris,

   Semper ubi argutae, suave querantur, aves.

Quin etiam tacita iaceam ne ignotus in urna,

   Signari hoc cineres carmine mando meos:

His situs est lanus, patrium qui primus ad Histrum,

   Duxit laurigeras, ex Helicone, Deas.

Hunc saltem titulum, Livor, permitte sepulto,

   Invidiae non est in monumenta locus.



FeltöltőGeréb Zsófia
KiadóTankönyvkiadó
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu
Könyvoldal (tól–ig)290-
Megjelenés ideje

Midőn beteg lett a táborban (Magyar)

Költő vagyok bár, háborúba mentem,

hol széllábú lovas török csatáz,

nyílzápor sem  riasztott vissza engem,

de minden vasnál szörnyűbb jött: A láz.

Prometheus, élj rosszabbul a rossznál

s ha meghaltál, kő nyomja csontodat!

Az emberekre minden bajt te hoztál,

miattad ránk ezer veszély szakadt!

Előtted kínok, sorvadás, betegség

az emberekre még nem rontanak;

az erdőt, berket békén fölkeresték,

nem lestek rájuk bérci dúvadak.

Ételt az ág, italt kínált a csermely,

a barlang házat, párnát lágy mohák;

a gyógyító füvek gyűjtése sem kell

s ezer gyökér titkát nem bolygaták.

Nem kotyvasztottak még tudós kenőcsöt,

sebész se volt még, tályog-vagdaló.

S Vörös-tengernek partján termelődött

illatszert sem szállított száz hajó. -

Bár együgyű, de szép volt még az élet;

sorsunk szűk útján száz vész nem lesett:

Az aggra álom szállt, mint szép igézet

s ölelte át megfáradt testüket. - 

Midőn  azonban mennyekből leloptad

a Napnak fényét csellel, álnokul,

Jupiter bosszuló haragra gyulladt

s a földre bősz bajoknak árja hull.

És büntetésül méltán láncolt téged

a Szittyaföld fagyos szikláira,

a keselyűt is, mely húsodba tépett,

kár, hogy lelőtte Herkules nyila. - 

De mért okolnám mindünk ősi átkát!

Saját hibám okozta rút bajom:

El mért hagyám szent békességem árnyát?

Mért kellett balgán harcba rontanom?

Fáradság, halvány Félelem s a Szükség,

Dühösség vár itt s vadképű Halál.

Csodás-e, hogyha testem tönkretették

szokatlan szél, por, eső, napsugár!

Ó, hányszor jobb volt sűrű tölgyek alján,

a mormoló pataknak rejtekén:

majd ezt, majd azt a könyvet olvasgatván,

lecsüggő ágról almát szedtem én.

Sokan mondták: Hová rohansz, te kába?

Nézd gyönge tested és ne légy szilaj!

Mint Herkulesnek Omfalé rokkája

s Achillesnek a rokka és guzsaly:

Övedre kard, fényes sisak fejedre,

kezedbe dárda úgy való neked!  —

De én intő szavukra nem figyelve,

felkapcsolám a vas-lábvérteket.

Nem járok máskép, csak sodronyruhában,

vas ellenségre vasban rontanék...

Most hát megkaptam azt, amit kivántam:

Nesze neked, vitézi hetykeség!

Mig így beszélek, végigborzong testem,

érzem, a baj miként jár át meg át.

A térdem reszket zsibbadtan, meredten,

orrom fagyosra,ajkam kékre vált.

A lábam és kezem megdermedének

s a szívem oly nagyon vadul dobog. -

Elő most nyakra-főre, hej, legények,

didergek, fürgén paplant adjatok!

De testemen most tűz rohan keresztül,

mint fáklya égek, melyet kén takar,

el mégsem égek nyomban mindenestül,

mint Vulkán-ette elszáradt avar,

de létezem még s égek véghetetlen...

Vidd el,fiu,már nem kell paplanom!

Tűzhányó Etnát döntött rám egy isten?

Tűzárjával elönt a Phlegeton?

Jaj, égek! Ó, gyorsan vizet tüzemre;

hol egy barát? - a szám értük rival.

Nagy víz a Tájó, Hermus, Pactolus, de

most többet ér egy cseppnyi hűs ital.

Így éghetett el lángzó gyötrelemben

a Nessus-inget tépő Herkules. -

Kegyetlen Ég! Mindezt hogy érdemeltem?

Bosszútok engem, ó, miért keres?

Hiszen büntetni bűnös van temérdek,

szentségtörő, eskütszegő, lator,  —

de Phoebus papja, én, irgalmat kérek,

míg verseim világgá szállatom.

Végső simítást vár még egyik-másik

és félig készen is van jó halom...

Virágzó kor, tehetség hogyha számít

az égben - úgy van élni még jogom!

Tudom, hibáztam én, sokszor hibáztam,

de aljas bűn nevemhez nem tapad.

Akármi volt is, már ledobta vállam,

megbántam, - s igy büntetni nem szabad!

De Atropos szörnyű szavam hiába

vész el süket szeleknek szárnyain:

Tudom, hogy itt van életem határa,

lelkem kiszáll, lejárnak napjaim.

Kék ég! Ó, dombok, erdők rengetegje!

Csörgő csermely, zöld fű a réteken!

Többé nem látlak, éj borul szememre,

más nem marad belőlem, csak nevem.

Nincs itt egy testvér, nincs húgom mellettem,

ki majd szemem lezárja s eltemet.

Anyám, anyám, te nem vártál meg engem,

előbb haltál meg, - ó, be jó neked!

Mit is tennél most, végharcom ha látnád,

vagy vesztemnek ha gyászos híre jő?...

Felírom lelkem végső óhajtását,

viasztáblát, hej, adjatok elő:

- Barátaim, boruljon sír felettem

bőharmatú, pázsitos hant alatt,

árnyas magányban, zöldelő ligetben,

hol táncot jár a víg dryád-csapat;

hol mindig szellők lágy fuvalma lebben,

dalát hol sok madárka zengené...

S hogy el ne múljak némán, ismeretlen,

írjátok ezt a sirhalmom fölé:

"Itt nyugszik Janus, költő volt, az első,

magyar Dunán ki antik dalba kezd.

Sírjára méltán róható e jelző

s nincs oly irigy, aki tagadja ezt."



FeltöltőGeréb Zsófia
KiadóOfficina
Az idézet forrásaA Duna mellől / Janus Pannonius
Megjelenés ideje

minimap