Janus Pannonius: Siratóének Anyjának, Barbarának halálára (Threnos, de morte Barbarae matris Magyar nyelven)

Quid querar? unde novo quaeram fomenta dolori?
   Ecce iacet lacrymis, mater humanda, meis.
Ergo erit ista dies nobis dum vita manebit,
   Semper acerba licet, rite colenda tamen.
Sive illam Libyco longe deprensus in aestu,
   Sive Lycaonio sidere pressus agam.
Nam quoties agilis sese converterit annus,
   Nostra recrudescet tempore plaga suo,
Admonitus plangam, pietas renovabit honorem,
   Moesta pius tumulo munera reddet honos.
Atra dies, Nonas, sequeris quae quinta, Decembres,
   Accipe non albae, tristia signa, notae.
Turbidior nobis caligine noctis opacae,
   Semper eris, puro tu licet igne mices.
Quanquam nunc etiam non laeta luce coruscas,
   Sed nigris horres concolor exequiis.
Aethereos tractus radiis impervia nubes,
   Abstulit, et nebulis obsita terra latet.
Talibus obsequiis talis bene convenit aër,
   Non sunt funereis, apta serena, rogis.
Nec gravis hoc egit nimbosis flatibus Auster,
   Ipsa ultro nostris condolet aura malis.
Tu vero nimium nobis infense December,
   Cur toties in me perfida bella moves?
Nonne semel, rapto tibi me laesisse Guarino
   Sat foret? en iterum vulnera nostra novas!
Ultime bis senis rapidi de fratribus, anni,
   Invidiose viris, invidiose Deis!
Tu damno lucis nocturnas porrigis horas,
   Ducis et exiguo tramite solis equos.
Tu pigro informem contristas frigore mundum,
   Exuis et campos gramine, fronde nemus.
Mense tuo nec prata greges viridantia tondent,
   Nec leve sub foliis garrula cantat avis.
Tu facis ut late populantibus omnia Turcis,
   Tecta gelu faciles praebeat unda vias.
Te quondam Genio sacravit vana vetustas,
   At tu debueras manibus esse sacer.
Vana queror demens, nil unquam tempora peccant,
   Quae peragit verso mobilis orbe polus.
Vos potius nostri moeroris crimen habetis,
   Sidera, fatales volvere nata vices.
Vos penes est vitae pariter cum morte potestas,
   A vobis causas inferiore trahunt.
Quid iuvat o Superi, fixisse nocentia coelo
   Astra? quid errantes constituisse globos?
Sponte sua letum mortalibus imminet aegris,
   Sponte sua, e fragili corpore vita fugit.
Si laesura homines stellarum signa fuerunt.
   Debebat simplex aetheris esse color.
At vos me frustra petitis lenire sodales.
   Parcite nunc, forsan postmodo tempus erit.
Non facile est iram dictis mollire recentem,
   Non bene, curantes, fert nova plaga, manus.
Sed, puto, maius habent vulnus mea pectora, quam quod
   Vel diuturna queat consolidare dies.
Quodsi cui nostra haec pietas culpanda videtur,
   Ceu muliebre animi debilioris opus:
Is certe ignorat naturae iura potentis.
   Ignorat veterum tot pia facta virum.
Marcius ingratam properabat vincere Romam,
   Victa ad maternas languit ira preces.
Fugerat Hesperium Sertorius exul in orbem.
   Plurima sed profugo cura parentis erat.
Sancta humeris Siculi portarunt pondera fratres,
   Aetnaeus flammas dum vomit ore gigas.
Nec plus Tyndaridas Sparte, quam praedicat Argos
   Trita parentali fortia colla iugo.
Saecula nec solos coluerunt prisca parentes.
   Quin etiam nutrix tunc veneranda fuit.
Caietam e mediis Phrygius tulit hostibus heros.
   Illa dedit Latiis nomina litoribus.
Arca in Romuleis meruit solennia fastis,
   Ambiguae mulier nomine tecta lupae.
Iuppiter altrici donavit sidera caprae.
   Splendet adhuc liquido nobilis illa polo.
Nec minus hac Hyades gratum testantur Ïacchum.
   Quas vernus nitido Taurus in ore gerit.
Nec vero illorum quisquam neget esse gemendos
   Interitus, vitae quis mora longa fuit.
Sincerus nullos affectus computat annos.
   Quicquid ames, nunquam consenuisse putes.
Tene ego, post duodena licet quinquennia raptam,
   Non fletu et lacrymis prosequar alma parens?
Tu me conceptum genitali in sede tulisti,
   Exigeret menses, dum vaga luna, decem.
Forsitan et duri rupissent viscera partus,
   Ni tibi nitenti Iuno tulisset opem.
Exin progenitum gestasti mollibus ulnis,
   Ac tua sunt labris ubera presse meis.
Tu me complecti, tu me, velut unicus essem,
   Comere, tu blando sueta fovere sinu.
Longe Livor eat; geminos me praeter habebas,
   Sed tamen ambobus carior unus eram.
Omen inest genitis, et habent praesagia, matres,
   An magis in sera stirpe moratur amor?
Hinc ubi iam certo fixi vestigia gressu,
   Desiit et blaesos frangere lingua sonos;
Protinus ingenuas docilem transmittis ad artes,
   Otia nec pateris ducere lenta domi.
Quicquid lana tibi, quicquid tibi tela lucelli
   Attulerat, merces erudientis erat.
Imbiberam tenerae vix prima elementa Minervae,
   Nec mala venturi iam documenta dabam,
Cum tuus Ausonias tradit me frater ad oras,
   Longinquo et Musas quaerere in orbe iubet.
Illius impensa Venetas celebravimus urbes,
   Dum sol undecies per sua signa redit.
Quod desiderium tanto tibi tempore nostri?
   Quanta inter dubios gaudia saepe metus?
At postquam patriae me reddidit Itala tellus,
   Obtigit et iuveni pontificalis honos,
Non fuit ulla tuae, sedes tam grata, senectae,
   Quam prope me modicos incoluisse Lares.
Hic modo delicias nobis studiosa parabas,
   Nunc trepida nebas, linea texta, manu.
Donec fila tibi torquere novissima Clotho
   Coepit, et extremos annumerare dies.
Convenit audito tristis vicinia casu,
   Nec capiunt densas atria lata nurus.
Flebant cognatae, nuper tua cura, puellae,
   Clausura et visus, filia moesta, tuos.
Ast ego blanditiis animum solabar anilem,
   Tristitiam vultu dissimulante tegens.
Scilicet augeret mea ne tibi cura dolorem,
   Anxia neu fieres anxietate mea.
At tu nec tanto genetricem oblita periclo,
   Dulce tibi aiebas, me superante, mori.
Quaerebant nostros iam caligantia vultus
   Lumina, nec nomen deerat in ore meum.
Cum subito in vacuas discedens spiritus auras,
   Destituit tepido, frigida membra, toro.
Mater io cur me rerum inter prospera linquis?
   Hoc tibi vivendum tempore, mater, erat.
Cum me florentem, cum me spectare beatum,
   Cum poteras omni commoditate frui.
Pupillae et certe nondum nupsere, sorores,
   Turba magisteriis instituenda tuis.
Quarum quis molles nunc imbuet artibus annos?
   Quis tenerae custos virginitatis erit?
Accipe cara parens nostri monumenta doloris,
   Non ampla artifici structa sepulcra manu.
Nec Mausolei pendentis in aëre molem,
   Nec ruiturarum culmina pyramidum,
Psallentum sed rite choros, sed turis odores,
   Sed cum flebilibus, verba tremenda, modis.
En feretrum celebri praecedunt agmina pompa,
   Pulsata et sacris turribus aera sonant.
Dives ad innumeras offertur cereus aras,
   Ac requiem templum concinit omne tibi.
Ipse ego solenni pullatus veste sacerdos,
   Ad tumulum pro te, mystica dona fero.
Quamvis haud dubitem felici sede receptam,
   Orbe manent alio praemia si qua pios.
Vixisti innocue, coluisti labe remota,
   Officiis homines, religione Deum.
Incolumi sane fueris quam fida marito,
   Declarat viduae non repetitus Hymen.
Mansisti caelebs dum vertens saecula Titan,
   Iungeret autumnis, lustra quaterna, tribus.
Ergo apud antiquos olim tibi iure Quirites,
   Rara pudicitiae parta corona foret.
Nec mors preaeteritis dispar tibi contigit actis,
   Fine bono claudi vita probata solet.
Omnibus expletis sacra quae lege iubentur,
   Libera terreno carcere ad astra volas.
Sed iam sancta vale genetrix, et civis Olympi,
   Cunctantem in terris, voce precante iuva.
Mutua nos rursum iunget praesentia, cum mox
   Audiet extremam, machina tota, tubam.
Interea facili corpus requiescat in urna,
   Nec gravis incumbens urgeat ossa lapis.

Mért jajgassak? Friss gyászomra akadhat-e gyógyír?
   Ó, de hisz édesanyám halt meg, a könnyem övé.
Hát az a nap keserű nap lesz míg élek a földön,
   s bár keserű, mégis megmarad ünnepinek.
Virradjon rám messze, parázsló Líbia táján,
   vagy Lycaonia zord égöve nyissa fölém.
Mert amikor csak pályáján megfordul a gyors év,
   újjátépi sebem mindig a régi idő,
megríkatnak az emlékek, fölocsúdik a hálám,
   sírjánál lerovom, jámbor, a tiszteletem.
Gyászom napja, decemberben tizedik te, figyeld csak:
   mily tompák lesznek, mily szomorúk jegyeid.
Morcabbnak látlak majd, mint a ködülte, sötét éjt,
   még ha sugárfényed folttalanul ragyog is.
Bár most sem csillog különös jókedvben az arcod:
   végtisztességek gyász-feketéje szined.
Át nem látszó felhő rejti az égi tetőket,
   lent meg a föld vastag ködbe takarva lapul.
Hogy temetésre-való az efajta idő, ki tagadná?
   Nem jó, hogyha derűs nap süti a ravatalt.
S ezt nem a déli esős széljárat hozta fölébünk,
   együtt bánkódik bánataimmal a lég.
Ám te, ki legfőbb ellenségem vagy, te december,
   mért zúdítsz rám, mondd, annyi goromba csapást?!
Hát nem volt-e elég elvenned jó Guarinómat?
   Lám sebet ütsz ismét, új sebet ütsz szivemen!
Ó, te az év kétszer hat kölykéből az utolsó,
   mennyire gyűlöl a Föld, mennyire gyűlöl az Ég!
Hisz te a fény kárára kinyújtod az éji sötétet,275
   s kurtább ív-pályán hajtod a Nap lovait.
Renyhe fagyod szomorúan sínyli az összeaszott rög,
   erdei lombsátrat, réti füvet letarolsz.
Nem lakomázik a nyáj sem ilyenkor a zöld legelőkön,
   nem csicserész a madár vígan az ág hűvösén.
Annak sincs oka más, hogy a pusztító török ádáz
   talpa alá jég-út nől a vizek tetején.
Védőszellemeként tisztelt hajdanta az ember,
   jobb lett volna, ha a síri világ teszi ezt.
Haj! botorul vádaskodom én, az idő sose vétkes,
   hisz csak a föld-tengely pörgeti ránk az időt.
Csillag-had rátok nyilván helyesebb haragudnom:
   sorsot szabni elénk vagytok az ég tetején.
Egyformán úrkodtok az életen és a halálon,
   vagytok az alsóbb lét dolgainak gyökere.
Istenek, ártó csillagokat mért tűztetek égre,
   mért fut a sok bolygó körben a boltozaton?
Nélkülük is fölfalja a biztos sír a halandót,
   és a szegény testből úgyis elillan a lét.
Hogyha csupán vesztünkre ragyognak a csillagok: inkább
   egyszinü, puszta maradt volna az éteri táj.
Hasztalanul próbáltok megnyugtatni, barátok,
   hagyjatok! egyszer még sor kerül erre talán.
Friss fájást szókkal nemigen szelidíthet az ember,
   új seb a gyógyító kéz elöl is menekül.
Én pedig úgy érzem, hogy kínom sokkal erősebb,
   mintsem időmúlás tudna segíteni rajt.
És ha e gyötrődésem helyteleníti akárki,
   s gyarló asszonyi szív dolgainak veszi csak,
nyilván nincs sejtelme a természet erejéről,
   s arról, mennyi ilyent tettek a régiek is.
Marcius ott állt már hálátlan Róma határán,
   s anyja siralmaitól büszke haragja csitult.
Messze Nyugatra futott Sertorius, űzve honából,
   legfőbb gondja azért drága szülője maradt.
Szent súlyként hordozta az édest két fia vállon,
   Etna gigásza mikor szórta-okádta tüzét.
Több lett, mint ama spártai ikrek, az argosi páros:
   vinni kocsin szülejük hámba hajolt a nyakuk.
S nemcsak anyával bántak ilyenformán az elődök,
   dajka is éppúgy megkapta a tiszteletet.
Ellenségtől vette Cajetát vissza a fríg hős,
   egy Latium-beli part-rész a nevét viseli.
Romulus emlékünneppel tüntette ki Accát,
   (farkasanyát bújtat, hitte a nép, ez a név).
Csillag lett Jupiter révén, mely etette, a kecske,
   most is a kristály-ég boltjain ég nemesen.
Bacchus is így viszonozta a nimfák fáradozását:
   a Bika szájában fénylenek ők tavaszon.276
Azt meg senki se mondja: kevésbé fáj a halála
   annak, akit később vesz ki az Úr közülünk.
Őszintén érző nem számolgatja az évet,
   s azt hiszi, hogy sohasem lesz öreg a szeretett.
Én téged, mert hatvanon onnan esett a halálod,
   lelkem-anyám, emiatt tán ne sirassalak el?
Addig hordoztál méhedben magzatot, engem,
   míg tízszer nem járt körbe az egyhavi hold.
Tán a nehéz vajudás kárt is tesz gyönge hasadban,
   hogyha Junó akkor nem siet ágyad elé.
Aztán csöpp fiadat lágyan melledhez emelted,
   számba erőltetted kedvesen emleidet.
Folyton ölelgettél, s méghozzá, minthacsak egykét,
   rejtegetett, dajkált édesen édes öled.
Ó nem irigykedtek! Noha másik két fiad is volt,
   drágábbnak láttál engemet egymagamat.
Jel van a gyermekben? Jósképesség az anyákban?
   Vagy késő sarjat több szeretet melegít?
Majd amikor már biztos lábbal jártam a földön,
   s ejteni már tisztán tudta a nyelvem a szót,
tüstént rá fogtál, tanulékonyt, a tudományra,
   hogy ne fecséreljem otthon a napjaimat.
És ami hasznot a gyapjú hoz neked és a szövése,
   tandíjként viszi el mind a te kis tanulód.
Még csak alig kezdtem kóstolni a szép-tudományba,
   s jól bizonyítottam, hogy mit igér a jövőm.
Bátyád akkor Olaszba utaztat: e távoli földön
   gyűjtsem a tudnivalót, - annyi az óhaja csak.
Költségén meglaktam sorra Velence vidékét,
   épp tizenegy évkört járt be eközben a Nap.
Mennyit vágyhattál e tömérdek időben utánam!
   Mennyi öröm, féltés lepte be váltva szived!
Majd, hogy Itália végképp visszaadott a hazámnak,
   s itt gyerekemberként főpapi szék fogadott,
hazámban töltötted öregkorod, egyszerü módon,
   s jobban tetszett, mint bármily egyéb menedék.
Egyszer azon fáradtál, hogy kedvemre mivel légy,
   máskor reszketegen fontad a lenfonalat.
Míg nem kezdte a Párka utolját sorsfonaladnak,
   s nem számolta eléd a maradék napokat.
Összeszaladt a keserves hírre az árva rokonság,
   annyi fehérnép, hogy már a szobákba se fért.
Sírtak a kislányok, gondjuk nemrég te viselted,
   s egy-lányod készült ríva lefogni szemed.
Én meg az asszonyos ajjajt higgadtan csititottam,
   színlelt jókedvvel dugva a bánatomat.
Hogy gondommal fájdalmad jobban ne növeljem,
   s látva szorongásom, hogy ne szorongj magad is.
Ám te anyám voltál még most is, e szörnyeteg órán,
   édes a sír, mondtad, hisz fiad élve marad.
Már-már fátylasodó szemmel fürkészted az arcom,
   s hűlő szád folyton súgta-motyogta nevem.
Ekkor: pillanat! és kisuhant jó lelked a légbe,
   dermedt tagjaid otthagyta az ágy melegén.
Mért most mégy el, anyám, amikor jobb sorba jutottál?
   Ó hiszen éppen most kellene élned, anyám!
Boldognak láthatsz, mert látod fölvirulásom,
   s minden kényelmet meg tudok adni neked.
Gyámhugaid, kik még nem mentek férjhez idáig,
   mennyire kívánnák támogató kezedet.
Ifjú éveiket ki ragyogja be széppel ezentúl?
   Zsenge szüzességük pásztora, őre ki lesz?
Drága anyám, halld meg, milyen emlékművet igérek:
   nem tágas kriptát, nagyszerü műremeket,
s nem mauzóleumot, mely tömbjével kimagaslik,
   sem csúcsos piramist, majdan alázuhanót,
ám zsoltár-karokat, tömjént, búgó siratókat,
   mikben reszketnek meg-megakadva a szók.
Gyászmeneted díszöltözetű csapatok vezetik be,
   templomaink tornyán tiszta harang szava szól.
Gyertya-sorok lángjától csillog rengeteg oltár,
   s érted sírnak föl szerte a rekviemek.
Én magam ünneplő papi köntöst öltve, sirodnál,
   ott mutatok be, anyám, misztikus áldozatot.
Bár nincs kétségem, nyilván föl, a mennybe jutottál,
   hogyha a jámborokat várja örök jutalom.
Bűntelen éltél, példásan végezted a dolgod:
   szolgáltál embert, s félted az Égi Atyát.
Végig hű voltál urad emlékéhez, a sirig,
   nem kellett új-nász özvegyülésed után.
Férj nélkül kínlódtál, s húsz meg három esetben
   hozta magányodban földre az őszt a Titán.
Így hát hajdan a római polgárok bizonyára
   méltán tiszteltek volna erényeidért,
Meghaltál, s összhangban tetted az addigiakkal,
   jó élet végén jó a halál maga is.
Mindent megcselekedve, amit rendeltek a dogmák,
   földi bilincsektől menten a mennybe röpülsz.
És most, szent anya, égi lakó, áldjon meg az Isten,
   s engemet, itt maradót élni segítsen imád.
Látjuk még, tudom én, egymást, ha a harsona fölzeng,
   s mind a világegyetem sarkai visszaverik.
Addig aludjon tested békességgel a sírban,
   és a nehéz kőlap könnyü legyen porodon.