Martialis, Marcus Valerius: Erotion halálára (Erotion - Martialis 5,37 Magyar nyelven)

Puella senibus dulcior mihi cycnis, 
Agna Galaesi mollior Phalantini, 
Concha Lucrini delicatior stagni, 
Cui nec lapillos praeferas Erythraeos, 
Nec modo politum pecudis Indicae dentem 
Nivesque primas liliumque non tactum; 
Quae crine vicit Baetici gregis vellus 
Rhenique nodos aureamque nitelam; 
Fragravit ore, quod rosarium Paesti, 
Quod Atticarum prima mella cerarum, 
Quod sucinorum rapta de manu glaeba; 
Cui conparatus indecens erat pavo, 
Inamabilis sciurus et frequens phoenix: 
Adhuc recenti tepet Erotion busto, 
Quam pessimorum lex amara fatorum 
Sexta peregit hieme, nec tamen tota, 
Nostros amores gaudiumque lususque— 
Et esse tristem me meus vetat Paetus, 
Pectusque pulsans pariter et comam vellens: 
'Deflere non te vernulae pudet mortem? 
Ego coniugem' inquit 'extuli, et tamen vivo, 
Notam, superbam, nobilem, locupletem.' 
Quid esse nostro fortius potest Paeto? 
Ducentiens accepit, et tamen vivit.

Kicsi lány, édesebb szavú a hattyúnál,
puhább, mint a Galaesus-parti bárányka,
szebb, mint a Lucrinus-tó mélyi gyöngykagyló,
és drágább, mint a Napkelet pazar kincse,
s az indiai vad csiszolt fehér csontja,
mint a szűz hó, a gyönge liliom szirma;
ki fürtjeivel elhomályosította
Baetis gyapját s a Rajna szőkeségét is;
az illata, mint Paestum rózsakertjéé,
olyan volt, mint az attikai színmézé,
vagy mint kézben dörzsölgetett borostyáné;
kinél nem volt a páva ékesebb, nem volt
a mókus kedvesebb, főnixmadár ritkább:
Erotion most a halotti máglyán ég,
mert elragadta tőlem őt a zord végzet
rideg törvénye: hat telet sem ért még meg
egyetlenem, kicsim, vigasztaló társam.
Fájdalmamat Paetus nem nézi jó szemmel,
mellét veri és tépi a haját, s így szól:
„Nem szégyelled, hogy így siratsz egy rabszolgát?
Én hitvesem temettem el, de túléltem,
pedig nemes, erényes, gazdag asszony volt.”
E lelkierő tényleg szinte páratlan:
húszmilliót örökölt szegény, de túlélte.