Phaedrus, Gaius Iulius: Vulpes et corvus

Qui se laudari gaudet verbis subdolis,
Fere dat poenas turpes poenitentia.

Cum de fenestra corvus raptum caseum
Comesse vellet, celsa residens arbore,
Vulpes hunc vidit, deinde sic coepit loqui:
«O qui tuarum, corve, pennarum est nitor!
Quantum decoris corpore et vultu geris!
Si vocem haberes, nulla prior ales foret».
At ille stultus, dum vult vocem ostendere,
Emisit ore caseum, quem celeriter
Dolosa vulpes avidis rapuit dentibus.
Tunc demum ingemuit corvi deceptus stupor.

[Hac re probatur quantum ingenium valet;
Virtute semper praevalet sapientia.]

Ki talpnyaló szavakra hallgat szívesen,
Árát megszégyenülve megfizetheti.

Egy holló ablakból lopott sajtjával elszelelt,
Hogy elfogyassza, s egy magas faágra ült.
A róka látta; szónokolni kezd legott:
„Tolldíszed, Hollóm, mily csodálatos, mi dús!
Tested mi karcsú, arcod ó de szép, de szép!
Hangod ha szint’ olyan, nem múl felül madár.”
Torkát ragyogtatandó, most az ostoba
Zsákmányát ejti ki, s ravaszdi állatunk
Nem késik azt mohó foggal ragadni meg.
Késő bánat – nem eb-, de hollógondolat.

E tanmeséből látható, hogy mennyit ér,
A virtusnál is hogy különb a bölcseség.

    
    
...........................................................
Különös, hogy a költő a lopást virtusnak, erénynek minősíti, a ravaszdiságot, rászedést, a közönséges lopásnak csupán szofisztikáltabb fajtáját pedig bölcsességnek (sapientia).