Baranauskas, Antanas: Gyenge szívem (Ko gi skaudžia Magyar nyelven)

Ko gi skaudžia man širdelę,
Ko gi man nuobodu,
Kai pažiūrau į upelį
Ir šį žalią sodą?

Gal šios upės vandenėlis
Teka iš verkimo?
Gal čia ūžia sodužėlis
Nuo atsidusimo?

Nėr šios upės vandenėlyj
Griaudžių ašarėlių,
Čiurkštus vėjas sodužėlyj
Ūžia tarp šakelių.

Už kalnelių, už aukštųjų,
Kur saulelė teka,
Žemėj meilės ir šventųjų
Verksmų upės teka.

Ūžia, ūžia žalios girios,
Be vėjų linguoja,
Tuomel dūsaun širdys gilios,
Tuomel aimanuoja.

Kas suvilgė juodą žemę?
Ne rasa, ne lietus:
Žmonės, nelaimėm aptemę,
Valgė verksmo pietus.

Oi te skausmais širdis minta,
Aimanais valyva,
Ašarinė rasa krinta,
Vargais dūšia gyva.

Čia man širdį skaudžia, griaudžia
Svetima šalelė;
Kad neskamba, kad nesiaudžia
Ašarų giesmelė.

Kad per dienas čia girdėčia
Ašarų giesmelę,
Maž pamėgčia, pamylėčia
Svetimą šalelę.

Gyenge szívem mitől remeg,
mi kínozza, bántja,
szemlélvén e zöld kerteket
s e folyócskát látva?

Netalán e folyó vize
sós könnyekkel árad?
Tán sóhajok forró szele
lebbent lombos ágat?

E folyóba, mit itt látok,
nem vegyülnek könnyek;
metsző széltől a faágak,
nem sóhajtól lengnek.

Ám amott a hegylánc megett,
ahol a nap fölkel,
a szent tájon mind a vizek
telesírva könnyel.

Szélcsöndben az erdők fája
ring álltó helyében,
zokogás a szívet rázza
epekedésében.

Fekete föld mitől ázott?
Nem esővíz érte:
a lesújtott, megalázott
népnek könny az étke.

Kín a szívnek eledele,
bánat a fürdője,
könny-harmattal telis-tele,
gyász az éltetője.

Idegen nap perzsel itten,
lankadoz a lélek,
bágyad a szív, mivel itt nem
búg a könnyes ének.

Hogyha itt is énekelnék
dalát a panasznak,
tán könnyebben híve lennék
ez idegen napnak.