Mykolaitis-Putinas, Vincas: Nerandamai

Gesinki bokšte skaidrų žibintuvą,
Užkelk sunkius vartus.
Tegu visiems bus tavo vaišių rūmas
Slaptingas ir didus.

Padėki auskarus, numaustyk žiedus,
Grąžink laukams gėles,
Paslėpki nuo vaišingo puotos skobnio
Taures krišpolines.

Ir būki tu viena, kaip nykus gandas
Ant akmenio uolos –
Ir būki tu gryna, kaip šaltas lašas
Vidurnakčio tylos.

Tada ateisiu aš ir nusilenksiu,
Pažinęs jog tai tu,
Kuria seku painioj buities kelionėj
Ir ieškau ir klystu.

Oltsd el a bástyán a tarka fényszórót,
a súlyos kaput tedd be:
legyen ünneplő várad mindeneknek
titkokkal telve.

Karpereceid, gyűrűid hajítsd le,
virágod szórd a kertbe.
És mi szükség pompás asztalodon
e kristályserlegekre?

Légy oly magányos, mint lehulló visszhang
kőszirt falán.
És légy oly tiszta, mint hideg harmatcsepp
halk éjszakán.

Akkor eljövök, s meghajolva látom,
hogy te vagy ím,
kit rég keresek a lét szövevényes
ösvényein.