Mykolaitis-Putinas, Vincas: Rudenio naktį

Tyli naktis, šviesi rudens naktis,
Skambi, kaip dainiaus kankliai šilkastygiai,
Plikus laukus, ir pievas, ir girias
Užliejo sidabru taip lygiai, lygiai.

Vėlai aš išėjau į tuščią lauką
Tavim pasigėrėt, gilus dangau.
Pakėliau veidą į žvaigždėtą aukštį -
Ir tartum lašas jūroj išnykau.

Ir nežinau, kad aš buities kelionėj
Minu vien žemės tremtinio takus,
O mano džiaugsmas, poilsis ir laisvė
Toli, kaip aukštos žvaigždės ir dangus.

Ir nežinau, kad ryt ir vėl su saule,
Ant veido užsimovęs margą kaukę,
Žingsniuosiu, kaip lyg šiol, į šviesų rūmą,
Kur nieks mane nei sveikina, nei laukia.

Ir nežinau, kad visos mano dienos
Bus ta pati be vilties vienuma,
Kur mano siela, kaip nyki liepsnelė,
Klajos dangaus žvaigždėto laukdama.

Tyli naktie, šviesi rudens naktie!
Tau daug yr žiburių dangum spindėti,
O man širdis viena, tyli liūdna:
Tau šviesti ir žavėt o man mylėti.

Csendes éj, fényes őszi éj remeg,
cseng, mint a kanklesz selyemhúrja, halkan,
tar mezőket, erdőket, réteket
ezüsttel áraszt el, nagy zuhatagban...

S a learatott mezőt néztem ott.
És, mély égbolt, tőled megrészegültem.
Fölnéztem, fürösszenek csillagok -
s mint csepp a tengerben ott elmerültem.

És nem tudom, a lét utain én
vajon csak a föld útvesztőit járom,
s az őröm, csend, a szabadság s a fény
csillag-messze vannak-e a világon?

És nem tudom, holnap is lesz-e még
napfény-álarc arcomon, szép sugár.
Ime a fény-palota közeleg
hová senki se hív, senki se vár.

S azt sem tudom, hogy mindenik napom
ilyen reménytelen lesz-e s magányos,
ahol nyomorult láng lelkem, napom
pislákolva füstöl a magassághoz.

Csendes éj, fényes őszi éj ragyog.
Neked mennyi szikrát gyújtott, szerelmem.
Én olyan szótlan, szomorú vagyok.
Te csillogsz és sugárzol - ellenemben.