Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Venclova, Tomas: Vilnius (részlet) (Vilnius (detail) Magyar nyelven)

Venclova, Tomas portréja

Vilnius (detail) (Litván)

Slaptuose tarybiniuose kariniuose žemėlapiuose Lietuva jau senokai figūravo kaip „Litovskaja SSR“.  Oficialiai šalis tebebuvo nepriklausoma ir neutrali, tik pilna tarybinių bazių, „laiduojančių jos saugumą“ – lygiai kaip Latvija ir Estija.  Visos trys valstybės gavo notas, tiksliau sakant ultimatumus, reikalaujančius suformuoti naujas, neginčijamai draugiškas Tarybų Sąjungai vyriausybes, o kad tų vyriausybių veikla nebūtų trikdoma – įsileisti į Lietuvą, Latviją ir Estiją tiek sąjunginės tarybinės kariuomenės, kiek Stalinui atrodys reikalinga. Nediplomatiškai šnekant, tai buvo okupacija, šiurkštumu nei kiek nesiskirianti nuo to, ką Hitleris buvo padaręs Čekijoje, nors gal truputį veidmainiškesnė. Smetona linko priešintis, bet pirmąsyk per daugelį metų vyriausybės didžiuma – pirmiausia karo ministras – atsisakė vykdyti jo pavedimus.  Šiaip ar taip pasipriešinimas būtų buvęs grynai simbolinis: kariniu požiūriu valstybė buvo bejėgė.  Sekančią dieną prezidentas išvyko iš Kauno į emigraciją (Latvijos ir Estijos prezidentai liko savo vietose – juos privertė pagal visas konstitucijos taisykles perduoti valdžią naujosioms vyriausybėms, suformuotoms pagal tarybinių ambasadorių nurodymus, po to suėmė ir išgabeno į Rusiją, iš kurios jie nebegrįžo).

         Apie tas dienas man teko kalbėtis su daugybe jas mačiusių žmonių, taip pat ir su Czesławu Miłoszu.  Jis susilaukė antrosios tarybinės okupacijos Vilniuje, netrukus slaptai perėjo sieną ir atsidūrė nacių užimtoje Varšuvoje; visa tai buvo itin rizikinga, ypač sienos kirtimas – vis vien kuri pusė būtų jį sugavusi, likimas būtų buvęs nepavydėtinas.   Miłoszo požiūriu naciai buvo aiškus šimtaprocentinis blogis, su kuriuo galima kautis, tuo tarpu Lenino sukurtas demoniškas mišinys, dangstąs prievartą humaniškomis frazėmis, kėlė didesnį pavojų – tvirkino sąmonę, paralyžiavo moralę.  Ta bėda tikrai ištiko daugybę anuometinių kairiųjų, kurie gal ir piktinosi Stalino metodais, tačiau įtikinėjo save ir kitus, jog summa summarum jo darbai pasitarnauja pažangai ir teisingumui.  Ji, beje, ištiko ne vieną „żagary“ bendradarbį.  Metaforiškai šnekant, nacizmą galėjai palyginti su maru, komunizmą su vėžiu: vienas žudo greitai ir negailestingai, kitas nevisada pastebimai, bet maro epidemiją medikui lengviau likviduoti, tuo tarpu vėžys klastingesnis ir sunkiau pagydomas, jeigu iš viso pagydomas. 

         „Štai pro šitą langą pamačiau tarybinius tankus, įvažiuojančius į Vilnių“, sakė Miłosz, kai buvome su juo Vilniaus kavinėje priešais katedrą.  Žinojau, kas įvyko vėliau, nes Miłosz tai aprašė savo knygoje „Gimtoji Europa“.  Jis nuėjo prie Neries – nuo katedros tai vos keli žingsniai – ir ilgai sėdėjo ant suoliuko, stebėdamas beveik nepasikeitusį gyvenimą: elektrinę, vaikinus baidarėse, ramią upės srovę.  Visa tai nuo šios akimirkos virto grūdeliu, traiškomu istorijos girnų; upė ir dangus kalbėjo apie nebeatšaukiamą sprendimą.

 

         Nuo 1915 metų valdžia Vilniuje pasikeitė devintąjį kartą.  Jo gyventojai, neišvykdami iš savo namų, nuolat kėlėsi iš vienos valstybės į kitą: jų nuomonės dažniausiai niekas neatsiklausdavo, ir jie spėjo prie to priprasti. Bet Stalino valstybė žaidė pagal visiškai kitas taisykles, negu buvusios anksčiau.  Dabar ji viešpatavo mieste jau ne mėnesį, o ištisus metus: to pakako, kad netgi jos simpatikai suvoktų, kokioje klampynėje jie atsidūrė.  1940 metais Tarybų Sąjungos režimas buvo pasiekęs nadirą.  Po industrializacijos ir kolektyvizacijos, po stalininių valymų šalyje tvyrojo tyla; niekas nedrįso kalbėti apie Gulagą, nors visi apie jį galvojo; kasdienybė buvo tokia varginga, jog nepalikdavo laiko ir jėgų beveik niekam, ypač bendravimui su nelaimės draugais.  Įprastinio bendravimo iš viso nebegalėjo būti - kur susirinkdavo du arba trys, tarp jų įsiterpdavo Stalino šešėlis.  Naujoviška demokratija, lygybė ir socialistinis teisingumas reiškė tik tiek, kad kiekvienas galėjo įskųsti kiekvieną.  Įskųstasis pradingdavo be pėdsakų.  Laikraščių, radijo, privalomų mitingų absoliuti monotonija varė iš proto.  Kad ir kokios buvo ankstesniųjų Lenkijos ir Lietuvos režimų ydos, žmonės ėmė prisiminti tą laiką su nostalgija: slėgimas staigiai padidėjo tiek, jog laužė beveik kiekvieną stuburą.

         1941 metų birželio pradžioje prasidėjo masinės deportacijos: apie dvidešimt tūkstančių šalies gyventojų pateko į gyvulinius vagonus, važiuojančius rytų kryptimi.  Tai buvo sunaikintųjų valstybių – Lietuvos ir Lenkijos – valdininkai, karininkai, mokytojai, kunigai, turtingesnieji sodiečiai, visi, kas turėjo ryšių su užsieniu (ligi filatelistų ir esperantininkų imtinai), pagaliau tie, kuriuos kažkas girdėjo pasakojant, tarkime, antitarybinį anekdotą.  Šeimas suimdavo naktimis, duodavo valandą pasiimti būtiniausius daiktus ir varydavo į stotį, kurioje atskirdavo vyrus nuo moterų ir vaikų.  Didelė dalis vežamųjų – tarybine naujakalbe, „specperkeltųjų“ - mirė pakeliui. Dalis atsidūrė Kazachstano ir pietinio Sibiro sodžiuose, kur turėjo pradėti gyvenimą nuo nulio.  Tie, kuriems pasisekė mažiausiai, buvo nugabenti į Lenos žiotis prie Šiaurės Ledjūrio –  gyvenimo sąlygos ten buvo blogesnės nekaip Grenlandijoje. Po daugelio metų vienas kitas išvežtasis grįžo; po penkiasdešimties metų, griūvant komunistinei valdžiai, ties Vilniaus priemiesčio stotimi, pro kurią jie buvo gabenami, atsirado paminklinis kryžius.  Ligi tol jų likimas nebuvo minimas, nors kiekviena Lietuvos šeima apie jį žinojo.  Nuo tos istorinės traumos šalis nėra atsigavusi ligi šiol.  Lietuvių spaudoje dažnai tvirtinama, jog Stalinas planavęs sunaikinti lietuvius kaip tautą: tokie teiginiai atsirado nacių okupacijos metais, o šiandien juos palaiko visuomenės dešinioji dalis.  Nors deportacijų siaubas nedaug teturi sau lygių, šnekos apie tautos naikinimą tėra mitas.  Skirtingai negu Hitleris, Stalinas ne naikino, o kastravo tautas -  likviduodavo tik stiprųjį ir civilizuotajį jų sluoksnį, idant galėtų jas susovietinti.  Jam  rūpėjo klasė, o ne rasė ar etnosas.  Drauge su lietuviais buvo deportuojami lenkai, žydai, rusai; tie, iš kurių nesitikėta pasipriešinimo, buvo palikti reliatyvioje ramybėje, vis vien kuriai tautai jie priklausytų. Tačiau nuostoliai, kuriuos patyrė vadovaujanti visuomenės dalis, ir pojūtis, kad naikinama tauta, įsišaknyjęs daugelio sąmonėje, bent iš dalies paaiškina tai, kas vyko Lietuvoje per karą.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaTomas Venclova

Vilnius (részlet) (Magyar)

Titkos szovjet katonai térképeken Litvánia már régóta „Litovszkaja SzSzR”-ként szerepelt. Hivatalosan az ország még mindig független és semleges volt, csak tele volt szovjet katonai bázisokkal, amelyek „biztonságát garantálták” – akárcsak Lettországban és Észtországban. Mindhárom állam jegyzéket kapott, pontosabban ultimátumot, amely azt követelte tőlük, hogy alakuljon új, a Szovjetunió iránt vitathatatlanul baráti kormány, és e kormány zavartalan működését biztosítandó, állomásozzon Litvániában, Lettországban és Észtországban annyi szövetséges szovjet haderő, amennyit Sztálin szükségesnek lát. Ha nem diplomatikusan fogalmazunk, ez megszállást jelentett, amely durvaságával semmiben sem különbözött attól, amit Hitler művelt Csehországban, csak talán egy kicsit képmutatóbb volt. Smetona az ellenállásra hajlott, de sok év óta először a kormánytagok többsége – elsősorban a hadügyminiszter – megtagadta utasításainak végrehajtását. Az ellenállás mindenképpen pusztán szimbolikus lett volna: katonai szempontból az állam erőtlen volt. Másnap az elnök Kaunasból emigrációba vonult (Lettország és Észtország elnökei a helyükön maradtak – arra kényszerítették őket, hogy minden alkotmányos szabálynak megfelelően adják át a hatalmat az új kormányoknak, amelyeket a szovjet nagykövetek utasításai alapján alakítottak meg, azután letartóztatták és Oroszországba szállították őket, ahonnan többé nem tértek vissza).

Sok olyan emberrel volt alkalmam beszélgetni ezekről a napokról, akik átélték mindezt, köztük Czesław Miłoszsal is. Őt a második, 1944-es szovjet megszállás Vilniusban érte, és ez elől menekült - tiltott határátlépést elkövetve - a nácik által megszállt Varsóba; mindez rendkívül kockázatos volt, különösen a határátlépés – mindegy, hogy melyik oldal fogta volna el, nem lett volna irigylésre méltó a sorsa. Miłosz szemszögéből a nácik az egyértelmű, százszázalékos gonoszt jelentették, amivel lehet harcolni, viszont a Lenin által létrehozott démoni keverék, amely humanista frázisokkal leplezte az erőszakot, veszélyesebb volt – a tudatot mérgezte meg, a morált bénította meg. Ez a betegség sok áldozatot szedett a korabeli baloldaliak közül, akik talán bosszankodtak Sztálin módszerei miatt, azonban meggyőzték magukat és másokat, hogy tettei végeredményben a haladást és az igazságosságot szolgálják. A Żagary nem egy munkatársa is így járt. Képletesen szólva azt mondhatjuk, hogy a nácizmus olyan volt, mint a pestis, a kommunizmus mint a rák: az egyik gyorsan és kíméletlenül öl, a másik teljesen észrevétlenül, de a pestisjárványt az orvos könnyebben meg tudja szüntetni, míg a rák alattomos és nehezen gyógyítható, ha ugyan nem teljesen gyógyíthatatlan.

„Ezen az ablakon át pillantottam meg a szovjet tankokat, ahogy bevonultak Vilniusba”, mondta Miłosz, amikor egy vilniusi kávézóban ültünk a székesegyházzal szemben. Tudtam, hogy mi történt később, mert Miłosz leírta Szülőhazám, Európa című könyvében. Elsétált a Nerishez – csak pár lépésre van a székesegyházhoz –, sokáig ült egy padon, és szemlélte az életet, amely alig változott valamit: a villanytelepet, a kajakozó srácokat, a folyó nyugodt sodrát. Ettől a pillanattól kezdve mindez gabonaszemmé vált, amelyet a történelem malomkövei őrölnek; a folyó és az égbolt is a megfellebbezhetetlen döntésről beszélt.

 

1915 óta ez volt a kilencedik hatalomátvétel Vilniusban. Lakosai, bár ki se mozdultak otthonról, állandóan egyik államból a másikba költöztek: a véleményüket általában senki se kérte ki, és ehhez volt idejük hozzászokni. De Sztálin államában egészen más játékszabályok működtek. Már nem egy hónapja, hanem egy egész éve uralkodott a városban: ez elegendő volt ahhoz, hogy még a szimpatizánsai is felfogják, milyen ingoványos talajra tévedtek. 1940-ben a szovjet rendszer mélypontra jutott. Az iparosítás és a kollektivizáció után, a sztálini tisztogatásokat követően az országban csend honolt; senki nem mert a Gulágról beszélni, bár mindenki arra gondolt; a mindennapok olyan keservesek voltak, hogy nem maradt idő jóformán semmire, főleg nem a sorstársakkal való beszélgetésre. Megszokott érintkezésről többé egyáltalán nem lehetett szó – ahol ketten vagy hárman összegyűltek, közéjük furakodott Sztálin árnyéka. Az új demokrácia, egyenlőség és szociális igazságosság csak annyit jelentett, hogy mindenki feljelenthetett mindenkit. Akit feljelentettek, az nyom nélkül eltűnt. Az újságok, a rádió, a kötelező gyűlések abszolút monotóniája az őrületbe kergette az embert. Bármilyen hibái voltak is a korábbi lengyel és litván rezsimeknek, az emberek nosztalgiával kezdtek rájuk gondolni. Az emberekre nehezedő nyomás hirtelen annyira megnőtt, hogy majdnem mindenki gerincét összeroppantotta.

1941. június elején tömeges deportálások kezdődtek: körülbelül húszezer embert szállítottak keletre a marhavagonok. Ők a bekebelezett államok – Litvánia és Lengyelország – hivatalnokai, katonatisztjei, tanárai, papjai, gazdagabb parasztjai voltak, mindenki, akinek külföldi kapcsolatai voltak (a filatelistákig és az eszperantistákig bezárólag), de azok is, akiket valaki hallott, mondjuk, szovjetellenes viccet mesélni. A családokat éjszaka tartóztatták le, egy órát adtak, hogy összeszedjék a legszükségesebb holmijukat, és a vasútállomásra hajtották őket, ahol a férfiakat elkülönítették a nőktől és a gyerekektől. A deportáltak – a szovjet „újbeszéddel” élve, a speckitelepítettek – nagy része útközben meghalt. Egy részük Kazahsztánban és Dél-Szibéria falvaiban találta magát, ahol a nulláról kellett kezdeniük az életet. A legszerencsétlenebbek a Léna jeges-tengeri torkolatához kerültek – az életkörülmények ott rosszabbak voltak, mint Grönlandon. Sok év után egyik-másik kitelepített visszatért; ötven év múlva, a kommunista rendszer bukásakor, a mellett a vilniusi külvárosi vasútállomás mellett, ahonnan útnak indították őket, emlékkeresztet állítottak. Addig nem ejtettek szót a sorsukról, bár minden litván család tudott róla. Ezt a történelmi traumát az ország máig sem heverte ki. A litván sajtó gyakran állítja, hogy Sztálin azt tervezte, kiirtja az egész litván nemzetet. Ez a hír a náci megszállás idején kapott lábra, és ma a társadalom jobboldala kapta fel. Bár a deportálások borzalmaihoz nem sok hasonló volt, a népirtásról szóló szóbeszéd csak mítosz. Hitlertől eltérően Sztálin nem irtotta, hanem kasztrálta a nemzeteket – csak erős és civilizált rétegüket likvidálta, hogy szovjetizálni tudja őket. Neki az osztály számított, nem a rassz vagy az etnikum. A litvánokkal együtt lengyeleket, zsidókat, oroszokat is deportáltak; azokat, akiknek a részéről nem számítottak ellenállásra, viszonylag békén hagyták, mindegy, hogy melyik nemzethez tartoztak. Azonban a károk, amelyeket a társadalom vezető rétege elszenvedett, és az az érzés, amely sokak tudatában gyökeret vert, hogy irtják a nemzetet, legalább részben megmagyarázza azt, ami Litvániában a háború alatt történt. 



FeltöltőP. T.
KiadóEurópa Könyvkiadó
Az idézet forrásaVilnius. Egy város Európában
Megjelenés ideje

minimap