Rainis : Egy és mindenki (Visi un viens Magyar nyelven)

Vai tādēļ vien jau es būtu viens,
Ka esmu dziļā vientulībā,
Ka nošķirts dziļās svešuma zemēs?
Vai tādēļ vien lai es būtu skumjš
Un nolaistu galvu?

Lūk, nošķirtas manas miesas tik vien, -
- Kā kaltušas lapas aizrautas prom,
Pa smiltīm veltas, ūdeņos mērktas,
Nestas, mestas nez kur.
Bet miesas - tas neesmu es.
Tās miesas ir manas drēbes tik vien, -
Lai rausta tās vējš, lai vēdina,
Būs svaigāka gaisa veselīgs spirgtums.
Nelgas tik domā tā lauzuši mani,
Kad manas drēbes saplēsuši;
Un es lai skumtu, ka esmu viens?

Kas esmu es pats, - tas ir mans gars:
Tas nejūt nenieka no visa tā, -
- Lūk, caur debešu skrejošām pūtēm,
Kas uztrauktas laižas pa rudens nakti,
Mierīgi skatās mēness cauri
Un lēni nolikto gaitu iet -
Viens, bet kopā ar visām zvaigznēm.
Vai viņš ir viens?

Lūk, viss tas lielais milzums to daudzo,
Kas pasauli apņem un pilda;
Tā šķira, uz kuru kā klonu viss balstās;
Tie visas pasauls tūkstoši gadi
Neatlaidīgo uzvaras cīņu;
Tā dziļā debess ar visām zvaigznēm, -
- Lūk, tanī pulkā esmu i es,
Un es lai skumtu, ka esmu viens?

Es viņu jūtas jūtu i še,
Es viņu domas domāju līdzi ir še
Un viņu augumā augu,
Un zaļi zaļoju pašā vārgā,
Un savā dziļākā vientulībā
Topu nēsāts no lielās straumes, -
Es, būdams viens.

Lai sabrūk bruktin viss uz vienu:
Doma un ciešana pārvar visu;
Lai pamatu kraut zem kājām draud,
Izdzēst tautu, kurā aug viens:
Mirušiem lemts ir augšā celties;
Lai straume slēpjas zem ledus un zemes:
Par mazu laiku tā iznāks laukā;
To mazo laiku tas viens vēl paliek, -
Un es lai skumtu, ka esmu viens?

Un gaist tas viens, tad paliek tā straume,
Un caur to vienu, kas izgaisis,
Tā plūst vēl varenāka tālāk;
Tā masa ir viens, un viens ir masa,
Un gars ar masu paliek kopā
Un veic, -
Un viens ar visiem,
Un es lai skumtu, ka esmu viens?

Csak azért volnék egyedül,
mert ennyire magamra maradtam -,
s hogy idegenbe sodort el a sorsom?
Kell-e bánkódnom ezért,
s fejemet lógassam-e már most...?

A testem - tőlem el nem szakítható
mint száraz falevél, a messzire szálló,
mely lehull a homokra, vagy vízbe akár,
vagy száll, repül, ki tudja hová.
De a test - nem én vagyok ám!
Ez a test - csak létem köntöse rajtam.
Szaggassa szél, fújja a szél -
majd frissebb lesz csak, üdébb...
S higgyék csak az együgyűek, hogy összetörtem,
mert köntösömet megszaggatták...
Gyötörjön-e hát a magányom?

Ami én vagyok Én - az a lelkem:
ő nem érzi magányát -,
mert lám csak: égi tajték-ködön át,
keresztül az éj minden ködein,
békésen néz le a hold,
s nagy nyugalommal járja be útját,
egyedül - ám milliárdnyi csillag körülötte.
Magányos-e hát csakugyan?

Ím, az egyének irdatlan sokasága,
mely a mindenséget átfogja, betölti:
a hatalmas osztály, mely a Minden alapja,
a tízezer évek
győzedelmes ereje -
ez a mélységes ég, csillag-tömegével
az enyém: Köztük vagyok én is...
Gyötörjön-e hát a magányom?

Mit ők éreznek - itt érzem én ugyanazt.
Mit ők gondolnak - azt gondolom én itt.
Az ő méretüket veszem én magamra,
s gyöngeségemben is kivirulva,
mélységes-mély egyedüllétemben -
úszom a sodró áradattal:
velük én - egyedül.

És bár sokaság támadjon az egyre:
győz a gondolat és türelem;
fenyegessenek bár: kihúzzák lábad alól
a népnek támasz-alapját -,
ne feledd: föltámadnak a holtak!
És bár olvadjon a jég vizenyővé:
az a víz még felszínre tör egyszer -,
az egyén e röpke időt kivárja...
Gyötörjön-e hát a magányom?

Az egyén eltűnik - az áradat árad.
És lám: az egyén beleolvad az árba,
s hatalmasabbá lesz a folyam...
Mert az egy él a tömegben,
és az egyénben él a tömeg;
és így él a nagy egység,
és az egyén az egészben...
Gyötörjön-e hát a magányom?