Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Bloem, J. C.: Szeretők (De gelieven Magyar nyelven)

Bloem, J. C. portréja

De gelieven (Holland)

Zij schreden weenend tusschen 't warme graan,

Elk in de tochten van zijn hart verloren.

En er was niets omheen hun bang bestaan

Dan droefenis en 't ruischen van het koren.

 

Toen stegen woorden naar haar dorre mond,

Warm als de klop der bloedstroom aan haar slapen.

Zij wist zich overwonnen en gewond

En wilde 't laatste van zijn liefde rapen.

 

En voor zijn weemoed leefde en blaakte elk beeld:

Haar stille jeugd, in de eigen schauw ontloken;

De lange winters als zij, vlamomspeeld,

Naast de oude moeder zat ter haard gedoken.

 

Dan, op een zomeravond, bij de wel

Zijn komst; de lust die beider hart bekoorde

En bond, totdat in wazig stralenspel

Een spitse maan door dunne wolken gloorde.

 

— Zij stonden stil, diep-aadmend, aan den rand

Van de' akker, wachtend wie 't eerst scheiden wilde,

En staarden langs het verre, vlakke land

Naar de' einder, die in 't zonlicht dampte en trilde.

 

Hij had voor heel zijn droom slechts één gebaar

Langs 't daaglijksch uitzicht naar het onbekende.

Maar zij begreep opeens en pijnlijk-klaar

Wat zich in hem weg van haar liefde wendde:

 

Het pooplend hart, bij de aanvang van de reis,

Naar de eerste nachtwake onder vreemde daken,

Wanneer voor 't open venster, spokig-grijs,

De boomen wondere geruchten maken.

 

Ze scheidden... zagen niet elkander aan.

Zij keerde weenend langs het pad door 't koren,

Hij vond weer de eenzaamheid van zijn bestaan,

En beiden gingen voor hun heil verloren.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.dbnl.org/arch/bloe001

Szeretők (Magyar)

Zokogva mentek forró búza közt,

Ki-ki egyként a fájdalmába zárva,

S nem volt már más az árva lét mögött

Csak fájdalom és kalász susogása.

 

De mégis jött szikkadt szájára szó,

Forrón, mint vére zúgott homlokában.

Sebeket kapva, magát megadó

Kereste, mi maradt szerelme roncsában.

 

S a férfi kedvén szállt sok régi kép:

A lányka évei meghitt otthonban.

A tél, ahogy a láng ölébe lép

Az anyja mellett, tűz mellé guggolva.

 

Aztán a tónál ott a nyári est,

Hogy jött a kéj, mi szívük eltöltötte,

A fényben egymást testében a test,

Mit hold lesett a felhőn át ködölve.

 

Lihegve álltak ott, épp táblavég.

Ki akar válni, egyikük se tudta.

Mikor forrón és reszketve az ég

Tekintetük a messziségbe húzta.

 

Mi volt az álma, csak egy mozdulat.

A köznap résén út, hol hív az ismeretlen;

Hirtelen tört rá fájón a tudat:

Miért lett szerelmük ily betölthetetlen.

 

Hőköl a szív, ha indulásra vár,

Ha más fedél alatt lesi, mikor jön álma,

Szellemhomály, ha nyílt ablakhoz áll,

És künn a fáknak édes susogása.

 

Nem nézték egymást; ment fiú, a lány.

Könnyezve tértek búza közt az útra.

Kíséri sorsát most már a magány.

Kettőjük üdve örökre szétzúzva.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.niif.hu/05100/05136/05136.pdf

minimap