Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Claus, Hugo: Testvér (Broer Magyar nyelven)

Claus, Hugo portréja

Broer (Holland)

'Het is hard,' zei hij, 'godverdomme hard.

En onrechtvaardig, voor het eerst word ik mager.'

 

Nog de herfst buiten, een maïsveld tot de einder,

het woord valt, einder, eindig.

Dan geen woord meer van hem.

 

In zijn slokdarm de plastic slang.

Hij hikt uren lang. Kan niet slikken.

 

Nog beweging in de rechterhand

die de linker draagt als een vette lelie.

De hand steekt zijn duim omhoog.

Hij blijft seinen tot in zijn laatste verval.

 

Hij heeft wit kindervel gekregen.

Hij knijpt in mijn angstige hand.

 

Ik zoek nog naar een gelijkenis, de onze,

de onrust van haar,

het ongeduld van hem (geen tijd voor tijd),

en ik beland in ons eerste verleden,

dat van een wereld als een weide met kikkers,

als een sloot met paling

en later weddenschappen, tafeltennis,

huishoudelijke wetten, de 52 kaarten,

de drie dobbelstenen

en aldoor de tomeloze honger.

 

(Ik word oud in plaats van jou.

Ik eet fazant en ruik het bos.)

 

Nu is zijn behuizing afgemeten.

De machine ademt voor hem.

Slijm wordt weggezogen.

Een ratel uit zijn middenrif,

en dan zijn laatste beweging,

een lome knipoog.

 

Zielsverhuizing. Een ordening. Een portie afgesneden.

Het lijf nog verminderend

en dan plots in zijn gezicht dat dood was

een frons en een kramp

en dan een gesperde, woeste blik,

ondraaglijk helder, de woede en schrik

van een tiran. Wat ziet hij ? Mij, een man

die zich afwendt, laf verbaasd over zijn tranen?

Dan is het morgen en maakt men de riemen los.

En hij dan voorgoed



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.hermanvanrompuy.be

Testvér (Magyar)

„Nehéz”, mondta, „átkozottul nehéz.

És nem igazság, hogy most először vagyok sovány?”

 

Kinn még az ősz, kukoricaföld végtelen,

A szót hallani, végtelen, véges.

Aztán egy szava sincs tovább.

 

Nyelőcsövében műanyag cső.

Órákig csuklik. Nyelni nem tud.

 

A jobbkarban még élet

a balkart kövér liliomként tartja.

A kéz magasba böki a hüvelykujjat.

Jelez, jelez még haldokolva is.

 

Fehér gyermekbőre lett.

Szorongó kezembe váj.

 

Hasonlóságot keresek, a miénket,

aggodalmat, az anyáét

türelmetlenséget, az övét (nincs idő időre),

bizalmatlanságuk, jószándékuk

s leszállok első múltunkba, a világba,

hol mint mezőn békák, mint vizesárokban angolna

és később fogadások, pingpong,

a háztartás törvényei, az 52 kártya,

a három dobókocka

és mindig a határtalan éhség.

 

(Én öregszem meg helyetted.

Fácánt eszem, szagolom az erdőt.)

 

Most lakhelye kimérve.

Gép lélegzik helyette.

A váladékot elszívják.

Középső bordája zakatol,

majd az utolsó mozdulat,

lomha szemhunyor.

 

Lélekvándorlás. Átrendezés. Egy porció levágva.

A test még fogyóban

aztán már halott arcában

villámként egy ránc, egy görcs

majd egy kimeredt, vad pillantás,

nyomasztón átható, zsarnoki düh,

rémület. Mit lát? Engem, a férfit

ki elfordul, gyáván ámulva könnyein?

Aztán reggel van, a szíjakat kioldják.

És ő mindörökre



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.niif.hu

minimap