Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Claus, Hugo: De moeder

Claus, Hugo portréja

De moeder (Holland)

Ik ben niet, ik ben niet dan in uw aarde.

Toen gij schreeuwde en uw vel beefde

Vatten mijn beenderen vuur.

 

(Mijn moeder, gevangen in haar vel, 

Verandert naar de maat der jaren.

 

Haar oog is licht, ontsnapt aan de drift

Der jaren door mij aan te zien en mij

Haar blijde zoon te noemen.

 

Zij was geen stenen bed, geen dierenkoorts, 

Haar gewrichten waren jonge katten,

 

Maar onvergeeflijk blijft mijn huid voor haar 

En onbeweeglijk zijn de krekels in mijn stem.

 

'Je bent mij ontgroeid,' zegt zij traag mijn

Vaders voeten wassend, en zij zwijgt

als een vrouw zonder mond.)

 

Toen uw vel schreeuwde vatten mijn beenderen vuur.

Gij legde mij neder, nooit kan ik dit beeld herdragen,

Ik was de genode maar de dodende gast.

 

En nu, later, mannelijk word ik u vreemd. 

Gij ziet mij naar u komen, gij denkt: 'Hij is 

De zomer, hij maakt mijn vlees en houdt

De honden in mij wakker.'

 

Terwijl gij elke dag te sterven staat, niet met mij

Samen, ben ik niet, ben ik niet dan in uw aarde.

In mij vergaat uw leven wentelend, gij keert 

Niet naar mij terug. van u herstel ik niet.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://lyrikline.org/index.php?id

Az anya (Magyar)

Nem létezhetek én, a te földedben csupán.

Mikor felsikoltottál, és remegett a bőröd,

lángralobbantak csontjaim.

 

(Anyám, önnön bőrének foglya,

ahogy az évek múlnak, változik.

 

A szeme tiszta, nem futotta be

az évek gyarló szenvedélye, hogy

úgy tekintsen rám, mint boldog fiára.

 

Nem volt se kőágy, se állati hév,

szülei fürge macskák.

 

De bőrömet nem tudja megbocsájtani,

s a tücskök mozdulatlanok szavamban.

 

„Fejemre nőttél" - mondta vontatottan,

míg apám lábát mosta s hallgatott,

mint olyan asszony, kinek nincs is szája.)

 

Mikor a bőröd felsikoltott, csontjaim lángragyúltak,

letettél engem, - elviselhetetlen ez a kép

várt vendég voltam, ki halált is hozhat.

 

S most férfi lettem, egyre idegenebb neked,

ha feléd tartok, arra gondolsz: „Ő a nyár,

táplálja húsomat, és éberen

tartja bennem a kutyákat."

 

Naponta a halálba indulsz, egyedül, nélkülem,        

s nem létezhetek én, a te földedben csupán,

Elmúlik bennem életed, lassan keringve, és 

nem térhetsz vissza hozzám, és nem gyógyítsz meg engem.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

Kapcsolódó videók


minimap