Draaisma, Douwe: Metaforamasina (De Metaforenmachine Magyar nyelven)

TER INLEIDING

LEONHARD EULER MOCHT EEN VAN DE VOORTREFFELIJKSTE geheugens van de achttiende eeuw het zijne noemen. Zoals veel wiskundige genieën was hij in zijn jeugd een rekenwonder. Er werd van hem verteld dat hij tijdens een slapeloze nacht de eerste zes machten van alle getallen onder de honderd had uitgerekend en de zeshonderd uitkomsten memoriseerde in een innerlijke tabel die hij dagen later nog kon aflezen. Ook voor het geschreven woord had zijn geheugen een uitzonderlijke kleefkracht. Euler kende de volledige Ilias van buiten. Hij kon de tekst tot aan zijn dood reciteren, met een gemak alsof hij voorlas. Van iedere pagina van de Ilias-uitgave die hij op het gymnasium had gebruikt kon hij het eerste en het laatste vers opzeggen. Wat hij zag, las of hoorde leek zich rechtstreeks in zijn geheugen te hechten en zich daar beschikbaar te houden om op afroep weer te verschijnen.
Euler moet dit majestueuze geheugen als een opgave hebben gevoeld; hij heeft zich moeite gegeven het te vullen met het beste uit wetenschap en kunst dat maar voorhanden was. Zijn eruditie was legendarisch en omvatte kennis over anatomie, fysiologie, botanie, theologie, chemie, filosofie en oosterse talen. Dezelfde veelzijdigheid legde hij aan de dag in zijn eigen vak, waar hij herinnerd wordt dankzij de vele stellingen en methoden uit de getallen theorie, algebra en meetkunde die zijn naam dragen. Op het gebied van de toegepaste wiskunde publiceerde Euler over navigatie en muziek, microscopen en telescopen, astronomie en geodesie, over statistiek, tovervierkanten en loterijen. Bij zijn overlijden waren 530 verhandelingen van zijn hand verschenen, merendeels in de memoires van wetenschappelijke genootschappen als de Académie des Sciences en de Academies van Berlijn en Petersburg. Na zijn dood werden nog grote pakken papier met ongepubliceerde verhandelingen gevonden.
Na een snel afnemend gezichtsvermogen werd Euler in 1768 volslagen blind. Door zijn fenomenale geheugen en visuele verbeeldingskracht had deze handicap geen enkel effect op de aard en de omvang van zijn produktie. In de vijftien jaar tot zijn dood in 1783 zijn nog 355 verhandelingen verschenen. Euler werkte in die tijd in gezelschap van zijn zoons en een paar leerlingen. In zijn werkwijze hadden zich in de loop der jaren vaste patronen ingesleten. Midden in zijn studeerkamer, lezen we in een biografische schets, 'stond een grote tafel, bedekt met een plaat van lei, en op die plaat duidde hij dan, vóór zijn volslagen blindheid, met een stuk krijt zijn berekeningen aan; ook liep hij er, redenerende, uren lang om heen, de tafel tot steun en gids met zijn vingers aanrakende, waarvan het gevolg was dat de rand langzamerhand geheel gepolijst werd. Was de tafel volgeschreven, dan werd het algemene plan van de redactie besproken, en liet de meester het aan de zoon of leerling over de berekeningen uit te voeren en de voorbeelden te kiezen; en gewoonlijk werd hem dan reeds de volgende dag de schets der verhandeling gebracht. Was deze goedgekeurd, dan werd zij in het net geschreven, en daarna aan de Akademie aangeboden.'
Het is bijna onmogelijk om een geheugen als dat van Euler anders te zien dan als een soort natuurhistorisch kabinet, als een verzameling vitrines, gevuld met kostbaarheden, vergaard in een lang en arbeidzaam leven. Maar al even onmogelijk is het om aan zo'n geheugen terug te denken zonder gegrepen te worden door een gevoel van weemoed over de vergankelijkheid van dat alles. Als we ons het geheugen al voorstellen als een bewaarplaats van kostbaarheden, dan zijn het toch kostbaarheden die de persoonlijke dood niet overleven en niet nagelaten kunnen worden. Niet alleen die gememoriseerde Ilias, die uitgestrekte tableaus met machten, die glinsterende eruditie, ook al het andere dat in een welbesteed geleerdenleven was binnengebracht, zorgvuldig tot een collectie geschikt, is weer in het niets verdwenen. Hoe magistraal ook een geheugen, met hoeveel voortreffelijks ook gevuld, met de dood wordt alles van het ene moment op het andere gewist.
Voor Euler kwam dat moment op 18 september 1783. Op de dag van zijn overlijden had hij in de ochtend nog

'zitten rekenen aan de wetten, volgens welke een luchtballon opstijgt, een onderwerp, dat hem -natuurlijk- interesseerde, omdat den 15en Juni van hetzelfde jaar de gebroeders Montgolfier voor het eerst met een ballon de lucht in gegaan waren; en aan het middagmaal, waaraan zijn leerling, vriend en trouwe helper Lexell deel nam, had hij nog gesproken over de berekening van de baan van de planeet Uranus, door Herschel den 13en Maart 1781 ontdekt (..); na het eten, onder het genot van een kop thee, schertste hij nog een weinig met zijn meest geliefden, nl. mathematisch het meest begaafden, kleinzoon, toen plotseling zijn pijp aan zijn hand ontviel, hij ineen zeeg, en fluisterde: 'ik sterf', wat inderdaad het geval was.'

Tegen de vergankelijkheid die besloten ligt in de sterfelijkheid van het geheugen hebben we ons te weer gesteld door de ontwikkeling van kunstmatige geheugens. De oudste prothese voor het herinneren is het schrift, in de oudheid op klei- of wastabletten en papyrus, in de middeleeuwen op perkament en velijn, later op papier. Deze zelfde schrijfvlakken konden ook tekeningen opnemen, van allerlei soort: tekenschrift, plattegronden, portretten. Voor de rechtstreekse registratie van beelden kwam in 1839 met de fotografie een zich snel verfijnend kunstmatig geheugen beschikbaar; vanaf 1895 konden door de uitvinding van de cinematografie ook bewegende beelden worden vastgelegd. Het conserveren van geluid, al eeuwenlang een droom, werd mogelijk door de fonograaf van Edison, gepatenteerd in 1877. Voor wat oog en oor opnemen zijn in onze tijd tal van externe geheugens voorhanden: cassetterecorders, video, CD-schijven, computergeheugens, hologrammen. Beeld en geluid zijn nu verplaatsbaar in ruimte en tijd, ze zijn herhaalbaar, reproduceerbaar, op een schaal die anderhalve eeuw geleden ondenkbaar leek.
Deze kunstmatige geheugens hebben het natuurlijke geheugen niet alleen ondersteund, ontlast en hier en daar vervangen, ze hebben ook vorm gegeven aan onze opvattingen over herinneren en vergeten. Door de eeuwen heen verschaften prothetische geheugens de termen en concepten waarin we over ons eigen geheugen hebben nagedacht. We doen 'indrukken' en 'impressies' op, alsof het geheugen een blok was is waar men een zegelring in drukt. Sommige gebeurtenissen staan in het geheugen 'gegrift', alsof het een schrijfvlak is. Wat we willen onthouden moeten we ons 'inprenten'; wat we zijn vergeten is 'gewist'. Van mensen met een uitzonderlijk krachtig visueel herinneringsvermogen -de Eulers die er in alle eeuwen zijn geweest- zegt men dat ze een 'fotografisch geheugen' hebben.
Heeft de alledaagse taal voor herinneren en vergeten al een metaforische inslag, nog veel sterker geldt dat voor de filosofische en psychologische theorieën over het geheugen. Vanaf het wastablet van Plato tot en met de computers in onze tijd is de taal voor het geheugen doorschoten met metaforen. Onze opvattingen over de toedracht van het herinneren zijn gevoed door de procédés en technieken die we hebben uitgevonden voor het conserveren en reproduceren van informatie. Deze invloed is zo sterk dat zich in -zeg- de negentiende-eeuwse theorieën over het visueel geheugen nauwkeurig de opeenvolging van nieuwe optische procédés laat aflezen: in 1839 de daguerreotypie en talbotypie, kort daarna de stereoscopie, vervolgens de ambrotypie en de kleurenfotografie, in 1878 de 'compound photography' en tenslotte de cinematografie. Dat in onze tijd het neuronaal substraat van het visueel geheugen wordt vergeleken met de structuur van een hologram past in een eerbiedwaardige traditie die al begint bij de toverlantaarns uit de zeventiende eeuw. De geschiedenis van het geheugen heeft iets van een rondgang door de depots van een technisch museum.
Maar het zijn niet alléén kunstmatige geheugens geweest die als metaforen hebben gediend. Wie het zakenregister van dit boek opslaat bij geheugen, metaforen voor treft daar een lange opsomming aan. Er zijn de meest uiteenlopende bergplaatsen bij: voor informatie, zoals archieven en bibliotheken; voor goederen, zoals wijnkelders en pakhuizen; voor dieren, zoals duivenhokken en volières; voor kostbaarheden, zoals schatkisten en schatkamers; Voor munten, zoals de leren geldbuidels of sacculi waarvan de middeleeuwse geldwisselaars zich bedienden. Andere metaforen zijn ontleend aan het landschap: wouden, velden en doolhoven. De verscholenheid van herinneringen is uitgedrukt in metaforen als holen, grotten, mijnschachten, de diepte van de zee. Ook gebouwen werden opgenomen in de beeldspraak voor het geheugen: paleizen, abdijen, theaters. Het geheugen is gezien als magneet, maag en honingraat, als fosforsteen, windharp en weefgetouw. Door de theorieën over ons geheugen zijn telkens wisselende beelden geprojecteerd, een opeenvolging van metaforen en metamorfosen, een waar omnia in omnibus.
Al deze metaforen, of ze nu ontleend werden aan natuur of techniek, aan organische of kunstmatige processen, construeerden hun eigen interpretatie van het geheugen. Voor Socrates, in gesprek met Theaetetus over de betrouwbaarheid van herinneringen, was het geheugen als een wastablet, met te weke en vervloeiende was, een ander geheugen dan voor Freud, die met zijn metafoor van de toverlei tot uitdrukking bracht dat herinneringen waarvan aan de oppervlakte geen spoor meer te vinden is in diepere lagen onuitwisbaar opgeslagen zijn. En voor Reginald, de secretaris van Thomas van Aquino, die het geheugen van zijn meester zag als een gewijd boek, was het geheugen niet hetzelfde instrument als voor de schilder-arts Carus, die het geheugen in de Romantiek beschreef als een onmetelijk labyrint. Dit zijn niet alleen maar wisselende accenten; de geschiedenis van het geheugen, verteld in metaforen, maakt telkens andere geheugens zichtbaar.

ELŐSZÓ

Kevés tizennyolcadik századi dicsekedhet olyan kiváló emlékezettel, mint Leonhard Euler. Sok matematikai zsenihez hasonlóan Euler már fiatal korában kitűnt fejszámoló képességével. Azt mesélték róla, hogy egy álmatlan éjszakán százig az összes szám első hat hatványát kiszámolta, a hatszáz eredményt egy belső táblázatba foglalva jegyezte meg, és még napok múltán is képes volt leolvasni arról. Az írott szó is kivételesen könnyen megragadt az emlékezetében. Betéve tudta a teljes Iliászt. Még élete végén is olyan könnyedén el tudta szavalni, mintha könyvből olvasta volna. Képes volt felidézni az utoljára a gimnáziumban használt kiadás bármely oldalának első és utolsó sorát. A látottakat, olvasottakat és hallottakat mintha azonnal elraktározta volna emlékezetében, hogy a gondolkodás szolgálatára legyenek, ha majd visszaemlékezik rájuk.
Ez a kivételes emlékezőtehetség alighanem életre szóló feladatot jelentett Eulernek, aki szüntelenül azon fáradozott, hogy a korabeli tudomány és művészet legértékesebb alkotásaival töltse meg emlékezetét. Legendásan művelt volt, ismeretei az anatómia, fiziológia, botanika, teológia, kémia, filozófia körére és a keleti nyelvekre is kiterjedtek. Ugyanez a sokoldalúság jellemezte őt saját szakterületén, ahol a számelmélet, algebra és mértan területén róla elnevezett sok törvényről és módszerről még ma is ismerik a nevét. Az alkalmazott matematika területén Euler publikált navigációról és zenéről, mikroszkópokról és teleszkópokról, asztronómiáról és geodéziáról, ezen kívül statisztikáról, bűvös négyzetekről és szerencsejátékokról is. Haláláig 530 értekezés jelent meg a tollából, túlnyomórészt olyan tudományos társaságok közleményeiben, mint a francia Tudományos Akadémia (Académie des Sciences) és a berlini és a szentpétervári Akadémia. És a hagyatékában még egész halom publikálatlan értekezést találtak.
Látása rohamosan romlott; 1768-ban teljesen megvakult. Azonban kiváló emlékezőtehetségének és vizuális képzelőerejének köszönhetően ez a fogyatékosság a legkisebb mértékben sem befolyásolta alkotókedvét. A fennmaradó tizenöt évben, 1783-ban bekövetkezett haláláig még 355 értekezése jelent meg. Ebben az időszakban Euler már fiainak és néhány tanítványának társaságában dolgozott. Az évek során kialakult a munkamódszere. Amint az egy róla szóló életrajzi vázlatban olvasható, dolgozószobájának közepén „hatalmas, palatáblával borított asztal állott; amíg nem vesztette el teljesen a szeme világát, erre a táblára jegyezte fel számításait egy darab krétával; miközben magyarázott, órák hosszat rótta a köröket az asztal körül, ujját a peremén megtámasztva, ami biztonságérzetet adott neki; az asztal széle szép lassan egészen fényesre kopott. Ha betelt a tábla, megvitatták a szerkesztés alapelveit, a mester egyik fiára vagy tanítványára hagyta a számítások elvégzését és a példák kiválogatását, és általában már másnap hozták neki az értekezés vázlatát. Ha áldását adta rá, akkor letisztázták, az elkészült művet pedig felkínálták az Akadémiának.”
Szinte lehetetlen másképp elképzelni egy Euler-forma ember emlékezetét, mint olyan természettudományi gyűjteményként, melyben egy hosszú élet szorgos munkájával összegyűjtött kincsekkel teli vitrinek sorakoznak. De az is lehetetlen, hogy egy ilyen emlékezetre gondolva ne fogjon el minket mindezen dolgok múlandóságának fájdalmas érzése. Ha már mindenáron kincsek gyűjtőhelyének szeretnénk képzelni az emlékezetünket, akkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy ezek a kincsek nem élik túl a személyes elmúlást, és nem hagyományozhatók át. Nem csupán a kívülről megtanult Iliász, az aprólékosan kidolgozott hatványtáblázatok, a csillogó műveltség foszlott semmivé, hanem az összes többi is, amit egy hasznosan eltöltött, tudós élet felhalmozott, gondosan gyűjteménnyé rendezett. Bármilyen hatalmas legyen is egy emlékezet, akármilyen nemes dolgok töltsék is meg, a halál egy pillanat alatt eltöröl mindent.
Euler számára ez a pillanat 1783. szeptember 18-án érkezett el. Halála napjának reggelén

„még elmélyülten dolgozott azon, milyen törvényszerűségek alapján emelkedik a magasba egy léghajó, a téma – természetesen – érdekelte, hiszen a Montgolfier fivérek az év június havának 15. napján emelkedtek első ízben hőlégballonnal a levegőbe; ebéd közben, amelyet tanítványa, barátja és hűséges segítője, Lexell társasában költött el, még beszélt az Uránusz bolygó pályájának kiszámításáról; ezt az égitestet Herschel 1781. március havának 13. napján fedezte fel (...); evés után, egy csésze teát kortyolgatva, még évődött kicsit a neki legkedvesebb, vagyis matematikai tehetséggel leginkább megáldott unokájával, amikor egyszer csak kiejtette a pipát a kezéből, előrebukott, azt suttogta: ’meghalok’; és valóban ez is történt.”

Az emlékezet halandó voltából fakadó mulandóság ellen mesterséges emlékezetek kifejlesztésével védekezünk. A legősibb emlékezőtehetséget helyettesítő eszköz az írás: az ókorban agyag- vagy viasztáblákra és papiruszra, a középkorban előbb pergamenre és fóliánsra, később papírra írtak. Ezek az írófelületek alkalmasak voltak a legkülönfélébb rajzok, ábrák: képírás, térképek, portrék rögzítésére is. A képek mechanikus rögzítésére 1893-tól, a fényképezéssel gyorsan finomodó művészi emlékezettel rendelkezett az emberiség; 1895-től, a cinematográfia, a mozgófénykép feltalálásával lehetségessé vált a mozgókép rögzítése is. A hangfelvételt, amiről már évszázadok óta álmodozott az emberiség, Edison 1877-ben szabadalmaztatott fonográfja tette lehetővé. A szemünkkel és fülünkkel felfogható dolgok tárolására korunkban számtalan külső memória áll rendelkezésre: kazettás magnó, videó, CD-lemez, komputermemória, hologram. Kép és hang immár átvihető térben és időben, megismételhető, reprodukálható, méghozzá olyan tömegméretekben, ami másfél évszázaddal ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt.
Ezek a mesterséges emlékezetek nemcsak támogatták, tehermentesítették, olykor még helyettesítették is a természetes emlékezetet, de formát is adtak az emlékezésről és a felejtésről alkotott elképzeléseinknek. Hosszú évszázadok során emlékezőtehetséget helyettesítő eszközök gondoskodtak azokról a kifejezésekről és elképzelésekről, melyek segítségével saját emlékezetünkről gondolkodtunk. „Benyomások” vagy „impressziók” érnek bennünket, mintha az emlékezet egy darab viasz volna, melybe pecsétgyűrűt nyomnak. Egyes események - mintha kőből volna - „örökre belevésődnek” az emlékezetbe. Amit meg szeretnénk jegyezni, azt „elraktározzuk” emlékezetünkben, amit el akarunk felejteni, örökre „kitöröljük” onnan. A kivételesen erős vizuális emlékezőtehetséggel megáldott emberekről – hiszen minden kornak megvoltak a maga Eulerei – azt mondjuk, hogy „fotóagyuk” van.
Ha az emlékezéssel és felejtéssel kapcsolatos mindennapi beszéden így rajta hagyta bélyegét a metaforikus nyelvhasználat, sokkal inkább igaz ez az emlékezetről alkotott filozófiai és pszichológiai elméletekre. Az emlékezettel kapcsolatos nyelv Platón viasztáblájától kezdve egészen korunk vívmányáig, a komputerig telis-tele van metaforákkal. Az emlékezet működéséről alkotott elképzeléseink olyan eljárásokból és technikákból táplálkoznak, melyeket az információ megőrzésére és reprodukálására találtunk ki. Ez a hatás olyan erős, hogy – mondjuk – a vizuális emlékezetről alkotott tizenkilencedik századi elméletekben pontosan végig követhető, hogyan váltották egymást az új optikai eljárások: az 1839-ben feltalált dagerrotípia és talbotípia, nem sokkal később a sztereoszkópia, aztán az ambrotípia és a színes fényképezés, 1878-ban az „összetett fénykép”, s végül a cinematográfia. Amikor korunkban a vizuális emlékezet idegi alapját a hologram szerkezetéhez hasonlítják, csak azt a tiszteletreméltó hagyományt folytatják, amely a tizenhetedik században, a camera obscurával vette kezdetét. Az emlékezet története kicsit olyan, mintha egy technikatörténeti múzeum raktárhelyiségében tennénk rövid körsétát.
De korántsem csak mesterséges emlékezetek szolgáltak metaforaként. Aki könyvünk tárgymutatóját felüti az emlékezet metaforái címszónál, hosszú felsorolást talál. A legkülönfélébb gyűjtőhelyek tartoznak ide: például archívumok és könyvtárak, ahol információt tárolnak; szőlőspincék és raktárak, ahol javakat halmoztak fel; madarak befogadására alkalmas galambdúcok és madárházak; kincsesládák és kincsestárak, ahol a kincset őrzik; a bőrből készült buksza vagy sacculus, amit a pénzváltók használtak a középkorban. Más metaforák forrása a természet: erdők, mezők és labirintusok. Az emlékek rejtőzését olyan metaforák fejezték ki, mint a tenger mélye, üregek, barlangok, tárnák. De épületek - paloták, apátságok, színházak - is bekerültek az emlékezettel kapcsolatos képes beszédbe. Az emlékezetet látták mágnesnek, gyomornak és lépesméznek, foszfornak, szélhárfának és szövőszéknek. Az emlékezetünkről alkotott elmélet folyton változó képeket vetített, metaforák és metamorfózisok sorozatát, valóságos „omnia in omnibus”-t.
Valamennyi említett metafora, akár a természetből, akár a technikából, akár organikus, akár mesterséges folyamatokból származik, a maga módján értelmezte az emlékezetet. Theaitétosszal az emlékezet megbízhatóságáról beszélgetve, Szókratész egy túl lágy és olvatag viaszból készült táblához hasonlította az emlékezetet, ami különbözik Freud elképzelésétől, aki a varázsnotesz metaforájával azt fejezte ki, hogy mélyebb rétegekben azok az emlékek is megőrződnek, melyeknek a felszínen már semmi nyoma. És Aquinói Tamás titkárának, Reginaldnak a számára, aki szent könyvnek tartotta mestere emlékezetét, az emlékezet nem ugyanazt a szerkezetet jelentette, ami a romantika korában élt orvos-festő, Carus szeme előtt lebegett, amikor végtelen labirintusként írta le az emlékezetet. Többről van szó állandó hangsúlyeltolódásnál; az emlékezet metaforákban elbeszélt története mindig más emlékezeteket vetít elénk.